Hesz Jancsi

A Csapágyból jöttem el, Antall-bérenc vagyok

Hesz Jancsi mindig siet, és marad. Siet a boltban is, ahol a zsebébe dug egy kétdecist, siet Sarkadinénál, ahol külön pohara van, mert nem iszik akárki után, tüdőbajos van az utcában, nem mondja, hogy ki, mindegy, de sose lehet tudni. Pintérnél is siet, csak megissza azt a féldecit, pedig rossz, mint a csukamájolaj, na, még egyet, hátha az jobb lesz, de akkor már le is ül egy cseppet, mert meleg van. Azért még visszamegy Sarkadinéhoz, Piroska nénivel jól lehet beszélgetni, el lehet mondani mindent, ami az embert nyomja. De csak ha nincs ott senki.
A Csapágyműben betanított munkásként kezdte, de ügyes keze volt, kipróbálták itt is, ott is, bevált. Lakatos lett, aztán a karbantartókhoz került, kitanulta a motorszerelést, úr lett. Mikor elküldték, megígérték neki, hogy amint lehet, visszaveszik. Ne is nagyon keressen munkát, biztos, hogy visszahívják. Addig kibírja. Hesz Jancsi azóta a munkaruhát se vette le magáról, abban jár ma is, mint aki csak kiszaladt egy kicsit valamiért.

Béres

Világéletében napszámos volt, kubikolt, vályogot vetett, földet vágott, mindig tisztelte mások tulajdonát

Azt mondják itt az utcában, hogy Béres tulajdonképpen akkor kezdett inni, mikor a felesége beteg lett, egy reggel nem tudott felkelni, visszaesett az ágyba, a feje meg lógott a nyakán, és csak nevetett. Aztán elvitte a mentő. Péntek estére Béres nagyon berúgott, Hesz Jancsi húzta be az útról, eredj, hívjad az orvost, mondta a kicsi lánynak, szaladj! A papot hívjad nekem, kiabálta Béres, nem kell orvos, meg fogok halni! Sírásót! Mindenkit! A kicsi lány kihívta mindkettőt, sírásót nem talált. Béres addigra jobban lett, hozott egy üveg bort Sarkadinétól, azt iszogatta, és régi nótákat énekelt. Két hét múlva meghozták a feleségét, egy hónapra rá meghalt az anyósa. Váltás, mondta Béres, mikor a kihűlt testet meglátta, aztán letette az öregasszonyt a földre, és átment Magdikáért. Te lettél a grófnő, mondta neki, az anyád istenit, nem a kicsi lány itt a szobában! Újat kezdünk! Én szeretem a feleségemet, mondta egyszer a Misi presszóban a többieknek, higgyétek el. Most, hogy beteg, még jobban. Olyan, mint egy gyermek.

Piroska néni

Piroska néni néha olyanokat tud mondani, amivel az élettől is elveszi az ember kedvét, de legalábbis csend lesz utána

Piroska néniben van belátás, tudja, hogy kell reggel a bort tölteni. Korán kel, ez is egy jó dolog benne, öt órakor már engedi ki a tyúkokat a hátsó udvarra, akkor már ott toporog az utcaajtó előtt Béres, és fázik. Hétkor nyit a kis bolt a szomszédban, Piroska néni elsőnek vesz kenyeret, tejet, aprót vált marékszámra, nála húsz forint egy pohár bor. Piroska néni háza sarkon van, a másik sarkon a bolt, a két ház között keskeny gyalogút megy le a patakra. Az első csapat megvolt. Most majd mennek a boltba, vesznek pálinkát, megisszák azt is, aztán eszik, akinek van mit. Utána ledőlnek, és alusznak délig. Majd kezdődik megint, délután itt fog vitatkozni öt-hat ember, egymást ugratják vagy Bérest, Sudákot. Elmondja mind, századszor is, hogy ő micsoda ember volt a gyárban, és mégis elküldték. Piroska néni megeteti a tyúkokat, kutyának ad, aztán megmosakodik, teát főz. Először Béres nyitja majd a kertajtót, aztán Hesz Jancsi. Aztán meg jön a többi. Így megy ez.

Végső Márton

Helybéli református pap, amatőr régész

Harminckét éve kutatja a falu eredetét, nyáron a kiszáradt vályoggödrökben mászkál, de nem talál semmit, csak eldobott csikket, papír zsebkendőt, szakadt kotont, csokoládépapírt. A tiszteletes úr pedig biztos benne, hogy itt valahol avar kori sírok vannak, római kori emlékek, szántáskor órákig jár a barázdákban, de soha nem fordít ki az eke semmit, legfeljebb békát, pajort, egérfészket. A tiszteletes úr majdnem kopasz, és sok mindent tud. Általában nyugodt ember.
A pap csak napok múlva értette meg, hogy itt gyakorlatilag mindenki részeg. Később rájött, hogy nem, de akkor már nem érdekelte. Nem szerette az utcát, a lakókat. A tisztelendő úrnak nem voltak gyermekei, és nem tudta, hogy viselkedjen velük, béna volt és bárdolatlan, ezt látta a szemükben. Néha mondták is. Annak idején kilenc évig udvarolt a menyasszonyának, aki csak húzta-halasztotta a dolgot, míg a fiatal tiszteletesnek elfogyott a türelme. Mondja Pintér, látja, tiszteletes úr magának a család hiányzik. A pap majdnem rávágta, hogy bizony, az úgy van, de meggondolta magát.

Vida bácsi

Olvasott, értelmes ember, épp 70 éves

Vida bácsi itt vert házat, mikor nősült, sárból, vesszőből, gerendából. Akkor az ő háza lett az ötödik. Góré, tele kukoricával, istálló, ólak, a ház előtt kiskert. Nyáron kardvirág díszlik benne, meg ez-az, évelők, még az asszony ültetgette, úgy kél minden évben magától. Kint, a kerítés előtt van egy kis pad, ott lehet üldögélni, cigarettázni, nézegetni. Rendben van minden.
Vida bácsinak meghalt a felesége négy éve, karácsonykor. Azt mondja, a családban minden halál vagy baleset karácsonykor lett. Bátyját borotválkozás közben agyvérzés vitte el. Vida lába is karácsonykor tört el, odanyomta a disznó a korláthoz. Vida bácsi a fiával él, de tudja mindenki, hogy őt a betegsége hozta vissza. Diósgyőrben dolgozott, aztán megtámadta a tüdejét a gáz meg a füst, de az apja szerint az a nagyobb baj, hogy a felesége magára hagyta, mikor beteg lett. Nem szól hozzá senki, nem fog vele kezet senki, nem mehet sehová, senkihez, mert tüdőbajos.

MISI

A presszó tulaja

Ha valaki kocsival befordul a műútról az utcánkba, mindjárt egy kocsmával találja magát szembe. A kétszintes, masszív épületet vasbeton, terméskő és egy piros Zaporozsec tartja az idők végezetéig.
Misi a feleségével vezeti a presszót, van egy fia, a fiú-Misi. Misi ilyenkor reggel a kazánt salakolja, vagy ládákat pakol a raktárban, dúl-fúl, kortyol az eldugott üvegekből, utálja, hogy már megint reggel van, és a munkanélkülieket irigyli, például Hesz Jancsit, akinek nem kell csinálni semmit, csak a postást várja.
Misi rendesen valamelyik asztalnál ül, és mindenki a barátja. A felesége a pultnál néha kijön a sodrából, és rászól: Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Mi vagy te itt, díszvendég?

Papp Terka

Hesz Jancsi anyósa

Terka egy telken lakik Hesz Jancsiékkal egy szobakonyhás külön épületben, de ha teheti, állandóan ott van náluk, és mindenbe belepofázik. Úgy jár az utcán, mint a tolvajok, soványan, kicsit meghajolva, mintha azt várná, hogy mindjárt rákiált valaki. Halkan menne, de a nagy gumicsizma csattog a vékony lábszárán, mosolyogva bólogat mindkét oldalra, mert tudja, hogy mindenki az ablakban ül, és őt lesi. Aztán már csak az udvaron kell átmenni, hogy Hesz Jancsi észre ne vegye. Az ő kis háza az udvar végében van, de az a húsz lépés a legnehezebb a világon, mikor a veje bolond. A kutya ugrál rá, örül, játszana, nagy, sáros csíkokat húz a ruháján, eredj már, suttogja neki, te rohadt. Hogy szakadnál meg te is. A görbe, sovány asszonyon könnyű otthonka lóg, pulóver.
Papp Terkának is pazar dolga támadt, a zsibogóban egy messzelátót vett a múltkor egy orosz embertől, és ez olyan megnyugvás, hogy azt el sem lehet mondani. A kis háza előtt kivágta az orgonabokrot, a padláson pedig hat cserepet üvegre cserélt, a létrát meg becsavarozta neki Vereslaci a falba, mert Hesz Jancsi azzal örül, hogy arrébb teszi, ha ő fent van. Az ablakot persze meg kellett pucolni, aztán elrendezni a padláson is a kilátást, és most áldotta az eszét, hogy annak idején nem az út mellé, hanem hátrább, az udvar végébe, a dombra építette a kis házát, így most, ha felment a padlásra, ott terült el alatta az egész utca, mint egy nyitott könyv. Édes jó istenem, fohászkodott, köszönöm néked. Most már nem kell annyit menni, és van egy kis életem legalább. Ez isten szeme, jutott eszébe hirtelen, és könnyezett. És nem tudja senki. Ő viszont mindent. Nem is lett volna ebből semmi baj, ha magába tudta volna fojtani a látottakat, mint kezdetben, később azonban csípős megjegyzéseket tett.

Dorogi

Akinek mindig nagy a pofája

Dorogi piros arcú, mosolygós, jó kedélyű, érettségije van, és soha nem iszik hitelbe Piroska néninél. Itt mindenki a barátja, öreg, fiatal, de főleg a gyerekek, mikor ráért, naphosszat hordta őket a kis Simsonnal, egy az ölében, egy hátul. Disznóvágáskor mindenütt ott van, erős, mint a bivaly, hívják reggel, mikor meg kell fogni a disznót. Béresnek egyszer egyedül ölte meg a malacát, felkapta a hóna alá, és megszúrta, aztán letette, itt van, a tiétek. Debrecenbe járt dolgozni, ahol betanított csiszoló volt vagy huszadmagával, ott sem volt vele baj, mégis elküldték. És olyan a szakmája, hogy bármikor el tud helyezkedni, ha akar, de most pihen egypár hónapig, nincs annyira rászorulva, hogy munka után rohangáljon. Nem is rohangált. A felesége szerint néhány nap alatt teljesen megváltozott. A végkielégítésből vett egy lovat, lószerszámot, egy stráfot a ló mögé, aztán csizmát, kalapot, pufajkát. A lovát Palkónak hívják, és sörrel itatja, üvegből.

Sudák

Valamikor népi táncos volt

Piroska nénihez Sudák közeledik, műbőr kabátban, alatta egy kétliteres üveg, ettől furcsán tartja a kezét, mintha nem tudnák, hogy borért megy és hitelbe. Hosszú a haja, bajuszos. Sudák csattogtatja a bokáját, finom beszéde van, nem káromkodik, annyit mond csak, hogy szedte-vette tölltöttkáposztája, és rögtön elnézést kér. Neki dollga van, nem dóga, mint errefelé, ott volltam én, Pesten, magyarázza, a csoporttall, táncolltunk, miniszterek, tábornokok előtt. Sudák otthon a tükör előtt próbát tart, pohár vizet emel a szájához, gyakorol, pedig a bor az más. Tornázik, nyújtja előre a kezét, jó. Piroska néninél az első kortynál olyat rándul a keze, hogy majd elejti a poharat, aztán nem akar elállni, tartani kell a másikkal is, úgy jobb.
Sudák iszik, és olyankor goromba. Táncol, dalol a tükör előtt, aztán megpofozza Katókát, máskor belerúg a lábába. Most polgármester akar lenni, beszédet mond a tükörnek.