Jolikának, Varga őrnagy feleségének semmi szüksége nem volt a járókeretre, nem volt rokkant, mint a férje, aki egy rozzant, használtan vásárolt, kézi hajtású tolószékben közlekedett a lakásban és a kerti utakon, füvön, de úgy érezte, az összetartás és a szeretet, a ragaszkodás jele, ha ő is nyomorultnak tetteti magát. Néha úgy is érezte, hogy már jártányi ereje sincsen, a keret hatott rá, alváskor is az ágya mellett tartotta a fémvázat és nem mosott, nem főzött, általában nem csinált semmit, ahogyan a férje sem, összenyomorultak, szokta mondani a szomszédoknak, pedig szomszédok alig voltak, két cigánycsalád egy présházban és egy elvált férfi a közeli dombon kisfiával egy hétvégi fabódéban, a magaslesen, ahogyan az őrnagy mondta egyszer, mert észrevette, hogy a férfi távcsővel pásztázza a környéket, leskelődik. Csak azt nem értette, mivel fűtenek abban a faházban, mert kéményt nem látott, füstöt sem. Vargáéknál legalább volt kémény, lehetett fűteni, főzni, szabályos konyha volt és két kis szoba, ezért is cserélték el debreceni panelházukat erre a kertségi házra, itt a fenyves mellett, mert azt remélték, hogy itt kint, vidéken olcsóbb az élet, tiszta a levegő és a kis háztájiban megterem a háztartáshoz szükséges zöldség, krumpli, kevés gyümölcs, Jolika az elején még tyúkokat is tartott, de később leszokott róla, minek? Venni kellett nekik a tápot, kukoricát, annyiért vehetek húst is, mondogatta, és akkor nem kerülgetem itt a tyúkszart az udvaron.

Varga őrnagy erre nem mondott semmit annak idején, azóta viszont tudja, micsoda különbség van tyúk és tyúk között, a faluból, a vendéglőből kapják az ebédet és néha csirke is akad a menüben. Velük költözött a lányuk Emília is, egy mindig sápadt, soványka, harmincéves hajadon és munkanélküli, aki pedig azért nem főzött, mert utálta ezt az egész tanyasi életet, itt a Fenyves Dűlőben, kedélybeteggé vált, mikor ide költöztek, na, itt aztán soha az életben nem fog férjhez menni, ez járt mindig az eszében, ott a Jókai utcán, a városban legalább látott embereket, férfiakat, nőket, és látták őt is, itt viszont nem látja senki. Emíliának az volt az eltökélt szándéka, hogy addig tanul, míg fel nem veszik valamilyen iskolába, mindegy, milyenbe, csak minél messzebb legyen, és ha ott végre valaki ráakad, valaki férfinak, fiúnak megtetszik, azonnal hozzámegy és az életben be nem teszi ide a lábát. Naphosszat az ágyon heverészett a kisebbik szobában, körberakva tankönyvekkel, sorra írta a felvételi pályázatokat, de mindeddig nem kapott sehonnan kielégítő választ. Hogy is kapott volna, ha feladóként az szerepelt, hogy Aradvány, Fenyves dűlő 13. Ám néha az volt az érzése, hogy azok az iskolák, képesítő tanfolyamok nem is léteznek, csak reklám az egész.

Emília főzhetett volna, bírta, tudott is, csak éppen nem volt semmi kedve hozzá, azon a fatüzelésű tűzhelyen, de a kerti munkához sem, pedig szép nagy fóliasátor is állt a telek végében, fűthető, tágas, dupla borítással, nyitható szellőzővel, az őrnagy szeretett ott időzni, néhány tő paprika, paradicsom és más zöldségek, virágok társaságában, néha ott is aludt egy hencseren. De nem szólt bele a nők dolgába, katonaemberként egész életében férfiakkal, fiúkkal volt dolga, volt ugyan néhány megjegyzése, aztán beletörődött, jó, fizessünk és akkor majd hordják a helyünkbe. Joli is azt bizonygatta, hogy otthon sem főzhetnének olcsóbban, kedvezményesen kapják, mint nyugdíjasok, csak az Emíliáét kellett teljes áron fizetni, naponta háromszázötven forintot. Az asszony néha megemlítette a férjének, hogy az lenne az igazi, ha őt is le lehetne százalékoltatni, titokban pedig azon imádkozott, hogy legyen a lányának valami betegsége, ami nem komoly, de mégiscsak betegség, a bizottság előtt fel lehet majd valamit mutatni. Varga őrnagy ezt hiú ábrándnak vélte, de nem szólt bele ebbe sem. Akkor sem, mikor a felesége puhatolózott a háziorvosnál, tapintattal persze, hogy mibe kerülne egy ilyen eljárás, hogy mondjuk a doktor úr beoltaná valamivel Emiliát, amitől beteg lenne legalább addig, amíg lefolytatják az eljárást, és utána meggyógyulna, de az orvos csak mosolygott és azt mondta, örüljenek, hogy a lányuk egészséges, mostanában hízott is és magának sincs szüksége járókeretre, mozgassa a lábát, az izmokat, itt ez a szép nagy kert, van hol, és itt ez a szép fenyves is. Néha Varga urat is meg kellene egy kicsit mozgatni, ne tapadjanak le az izmok a lábában, combjában.

Az ebédet egy idős asszony hordta egészen addig, míg meg nem halt. Ezt követően a Varga család napokig hideg koszton élt, az ebédhordó asszonynak nem akadt utódja, mígnem Varga őrnagy azt találta ki, hogy azt kihozhatná a postás is, elvégre erre jár minden nap. Fiatal fiú volt a postás, olyan katonakorú, kissé kreol, amúgy lelkiismeretes és pontosan végezte a munkáját. Vargáéknak nem sok postát vitt, újságot sem járattak, viszont ott kerekezett el minden nap a házuk előtt és még köszönt is. Hangosan, érthetően. Az őrnagy egyszer megállította, a fiú szabályszerűen szállt le a bicikliről és egyenesen állt előtte. Tessék Varga úr. Az őrnagy mindjárt azt kérdezte, volt-e katona, s ha igen, hol. Csalódás volt azt hallani ettől az egészséges, jó mozgású, erős, jóképű fiútól, hogy felmentették. Aztán miért, kérdezte az őrnagy, pénzért? Nem, válaszolt a fiú, hanem mert én tartom el anyámat, a húgomat és iskolás öcsémet, mióta meghalt az apám. Aha, mondta az őrnagy megkönnyebbülve, tehát családfenntartó. És mióta? Negyedik éve, válaszolta a fiú és lazított egy kicsit a tartásán, mintha az őrnagy azt mondta volna, pihenj. Higgye el Varga úr, mentem volna én szívesen, örömmel, ott ragad valami az emberre, enni is adnak, ruhát, mindent, de hát ha nem, akkor nem. Pedig ez se könnyebb annál. Ez a beszéd, szólt elismerően az őrnagy, majd mindjárt a lényegre tért. A fiatalembert Vida Istvánnak hívták, a faluban lakott, és kevés rábeszélés és némi pénz ígérete nyomán hamar elvállalta, hogy hordja ő majd az ebédet, ne tessenek aggódni.

Ekkor már Jolika is ott imbolygott a kerítésnél a férje mögött a járókerettel és a fiút nézte. Lehet, hogy megtetszik neki a lányom, futott át az agyán a gondolat, és az is, hogy nem is bánná, akkor Emília is szívesebben lakna velük, láthatná ezt a derék fiút minden nap, nem penészedne ott a szobában. Az őrnagy közben még beszélgetett a fiatalemberrel egy kicsit, aki megígértette vele, hogy mesélni fog neki a katonaéletről. Na, azt tudok, felelte vidáman az őrnagy, ha akarja, szabályos kiképzést kap tőlem, még lőni is megtanítom, van önvédelmi fegyverem. De jó lesz, lelkesedett a fiú, és bevallotta, hogy még soha nem volt fegyver a kezében, Jolika pedig úgy látta, hogy a postás ezt a mogorva vénembert meghódította. Jó lesz, gondolta, és legalább végre eszünk is valami meleget. A dombon, Ragya, az elvált ember és kisfia, akik most is figyelőállásban voltak a faház ablakában, az egészből csak annyit jegyeztek meg, hogy a postás sokáig beszélgetett az őrnaggyal, pedig nem vitt semmit oda. Na most ide három adag kell, szólalt meg Jolika, mert van egy nagy leányunk is, elbírja? Leány, kérdezte mohón a fiú, hol van? A szobájában, mondta kelletlenül Jolika, a férjére nézett, majd folytatta, tudja, olyan lett itt, mint Csipkerózsika, úgyszólván egyfolytában alszik vagy tanul. Na, majd én felébresztem, lelkesedett megint a fiú, de az őrnagy közbeszólt, olyan ételhordónk van, mondta, hogy három személyes. Elbírja? El hát, mondta a postás még mindig mosolyogva, de kettő kell mindenből, hozom az ebédet és viszem a másik, tiszta ételhordót. Nekünk csak egy van, sopánkodott Jolika, de gyorsan megesszük és elmossuk, aztán ha visszafelé jön, adjuk is oda, tisztán. Jó, mondta a fiú, működni fog, legyenek nyugodtak, most hol van ez az ételhordó, ideadnák? Valahol bent van, mondta Jolika, de tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy hol. Mire visszafelé jövök meglegyen, mondta a fiú, erre jövök és beszólok érte. Csókolom, viszontlátásra.

És elment a biciklijével, Jolika nem szólt semmit, látta, hogy férje gondolataiba mélyed, lehet, hogy ugyanazt gondolja, amit ő, hogy bizony elkelne egy ilyen fiatal, életerős fiatalember az ő életük alkonyán, ha esetleg Emíliát feleségül venné. Az anyja lehetne, szólalt meg hirtelen az őrnagy gondterhelten, mintegy válaszul, de minden lehetséges. Bár az lenne, mondta Jolika, aki azt is tudta, hogy mindent lehet befolyásolni, és elhatározta, hogy megtesz mindent, azért, hogy amit elgondolt, sikerüljön is. Emília, kiáltotta a ház felé, Emília! Tessék, hallatszott bentről a jólismert szomorkásan enervált hang. Itt volt a postás, kiáltotta az anyja, téged keresett! Hozott valamit, hangzott bentről a reménykedő kérdés, felvettek valahová? Nem hozott semmit, csak magát, mondta mogorván az őrnagy, holnaptól ő hozza az ebédet. Na végre, mondta Emília, már nagyon unom a parizert. Megértem, gondolta magában az őrnagy, neked inkább valami jó, kemény kolbász hiányzik. Főleg a lábad közül.

Nemcsak Ragya, a dombon, hanem Emília is azonnal az ablaknál termett, ha látott valami mozgást odakint, látta a postást is, nem valami nagy szám, gondolta, de legalább fiú, férfi. Fogalma sem volt, miről beszélgetett az apja egy ilyen jöttmenttel, később az anyja is, mikor az nem hozott semmit. Ja, persze, az ebéd, futott át az agyán, biztosan az apja szólította le. Ismerte az apját jól, olyan ember, aki katonaként parancsoláshoz szokott és nem tűrt ellentmondást, próbálta a családdal is annak idején, de az már nem ment, különösen azóta, mióta lerokkant egy gyakorlat során, elmondása szerint egy teherautót irányított hátulról, amely a végén nekiszorította egy másik járműnek és összetörte a bordáit, medencéjét. Emília ugyan nem járt még soha laktanyában, csak az apja elbeszéléseiből ismerte a katonaéletet, de el tudta képzelni, hogy az eset azért történt, mert nem szerették az öreget, így aztán kicsit összetörték, de nem ölték meg. Biztosan utálták az apját, a betegágyánál katonatársai közül senki nem látogatta, és azóta sem, amin nem is lehet csodálkozni, Emília szerint az apja kőszívű, érzelem nélküli ember, aki csak a hívatásának élt, abban élte ki magát. Próbálta volna vele is éreztetni a hatalmát, hogy kapáljon, gyomláljon, gondozza a fóliát, de ő mindent elrontott, kikapálta a haszonnövényeket is, karóba vágta a kapát, majd a tanulásba menekült. Emília nem szerette az apját, és miután az anyja szövetséget inkább az őrnaggyal vállalt, mint vele, őt sem. Már előre sajnálta ezt a postást is, az apja ki fogja használni, ugráltatja, mintha a katonája lenne. Végignyúlt az ágyon és arra az elhatározásra jutott, hogy igyekszik majd felvilágosítani azt a fiút, nem katona ő, nem köteles azt csinálni, amit az apja mond. Úgy, hogy megpróbálja magába bolondítani, és akkor az lesz majd, amit ő akar. Felkelt, és a falon lógó tükörhöz ment, valamit kellene csinálni az arcával, hogy frissebb, fiatalabb legyen. Uborka, gondolta, az állítólag frissít vagy bemegy a faluba egy kozmetikushoz, fodrászhoz, ha van itt egyáltalán ilyen.

Ragya a dombon álló faházban olajradiátorral fűtött, a villanyórát megpiszkálta, hogy a fogyasztás azért ne legyen több a megszokott, nyári mennyiségnél, ehhez csak azt kellett tudni, mikor jön a leolvasó, olyankor kivette az áthidaló huzalt és fizetett. Tudta, hogy semmi fogyasztást a cég nem fogadna el, vizsgálatot indítana, jönne a fogyasztó eszközök felmérése, becslés, büntetés. Ragya onnan kapta a becenevét itt, a környéken, hogy fura, vöröslő göbök voltak az arcán, nyáron napszámba járt a kertekben, de ősztől tavaszig, mikor nem volt a kertekben teendő, ideje nagy részét az ablaknál töltötte a távcsővel és a kisfiával. Robi, mondta most a szöszke kisfiúnak, lefogadom, hogy ezek a postást meg akarják fogni a lányuknak. Elfogják, kérdezte a gyerek érdeklődve, be is fogják zárni? Á, dehogy, mondta az apja, ezt te még nem érted, azt szeretnék, ha a fiú feleségül venné a lányukat. Így szokták, kérdezte a gyerek, téged is megfogtak? Nem, mondta Ragya, mi egy bálban ismertük meg egymást, tudod, az olyan, hogy zene szól, táncolnak, utána csókolóznak, mikor a fiú hazakíséri a lányt, akit kiválasztott magának. A szájukat összeértetik? Igen, mondta Ragya, még a nyelvüket is. Aha, mondta a kisfiú és kicsit megborzongott az undortól, azt minden fiúnak muszáj? Dehogy, felelte az apja, de minden fiú azt szeretné. Robi emlékezett rá, hogy az anyja valamikor a szájából etette, mert neki nem volt foga és ettől mindig hányingere volt, egyszer hányt is. Hoppá, szólalt meg most élénken az apja és a szemére nyomta a távcsövet, visszafelé jön! Kicsoda, kérdezte a gyerek. A postás! És meg is állt az őrnagyéknál! Bemegy!

Jolika közben megtalálta az éthordót a padláson, oda még fel tudott mászni, a járókeretet addig a létrához támasztotta, meg is mosta a portól, majd kiállt ő is az udvarra a férje mellé és várta a postást. Emília, szólt be a lányának, gyere ki te is, hadd lássa, hogy tényleg hárman vagyunk! Majd kimegyek, ha keres, felelte a lány, nem ácsorgok ott ebben a hidegben. Nincs is hideg, mondta az őrnagy, ekkor jött a postás, rajta is látszott, hogy enyhe az idő, levette a dzsekijét, még az ingét is kigombolta három gombra, a résen kunkori, fekete szőrszálak bújtak ki a melléről, most látszott, milyen vállas, izmos fiatalember. Na, itt is vagyok, mondta, mikor leszállt a kerékpárról és megtörölte a homlokát, megvan az éthordó? Bent van a házban, mondta Jolika, jöjjön be, reccsent az öreg őrnagy és ez inkább parancs volt már, mint kérés, legalább meglátja a lányunkat is, tette hozzá Jolika. Az jó lesz, mondta a fiú és benyitotta a kerítés ajtót, nem hagyom kint a biciklit, mondta, inkább itt támasztom neki valaminek. A kerítésnek, mondta az őrnagy, de belülről, és igaza van, mindig vannak rossz emberek, magának meg ez a jármű létszükséglet. A postás beállította a biciklit a kerítés mellé, majd a zsebébe nyúlt és előhúzott onnan egy flakont, meg ez, mondta mosolyogva, ez is létszükséglet. Az mi, kérdezte Jolika érdeklődve, gázspré, mondta büszkén a fiú, tetszenek tudni, van, mikor egy vagyon van a táskámban. Mikor a nyugdíjakat viszem, de jó a kutyák ellen is. De a legjobb egy pisztoly lenne, mert azt ha elővenném, már el sem kellene sütni, elég lenne ráfogni az alakra, ujjam a ravaszon és az illető már menekülne. Nem ravasz, szólt közbe az őrnagy, ezt felejtse el, hanem elsütő billentyű. Aha, mondta a fiú, miközben a ház felé tartottak, és nem aha, szólt az őrnagy, hanem igenis őrnagy úr. Igenis őrnagy úr, mondta a fiú még mindig mosolyogva, úgy látszott, tetszik neki az egész, könnyedén felugrott a ház bejárata előtti kis terasz két lépcsőjén és várt.

A lépcső mellett kis lejtésű feljárót betonozott Ragya a tolószék számára annak idején, ő készítette a fóliasátrat is, a járdákat is ő egyengette, döngölte keményre a kertben, hogy az őrnagy közlekedni tudjon, aki most a feljárón igyekezett felfelé, Jolika pedig maga mellé vette a járókeretet, fellépkedett a lépcsőkön, és benyitotta az ajtót. Jöjjön be, mondta a postásnak és előre ment, Emília, kiáltott be a lakásba, itt a postás! Az előszobából két ajtó nyílt, most kinyílt az egyik, a balkéz felőli, és megjelent Emília egy tréningruhában, kócosan, álmos szemekkel. Emília nem volt csúnya, csak elhanyagolt, de ez a postást nem érdekelte, egy nő, gondolta, itt, a világ végén. Jolika mögött állt, szia, mondta, amint meglátta a lányt, jónapot, mondta Emília. Na de kislányom, mondta Jolika, tegezzed nyugodtan, hiszen fiatalok vagytok! Egy cigány, gondolta Emília, de elég jóképű, szia, mondta aztán kedvetlenül, akkor araszolt be az apja a tolókocsival, na, mondta, hol az az éthordó? Jolika azonban már tolta is be a fiút a lánya szobájába, itt lakik a lányom, magyarázta, Emília pedig zavarban volt, az ágy vetetlen, rendetlenség mindenütt, nem várt vendéget, a postást meg pláne nem. Az őrnagy szólalt meg, ő a lányunk, Emília, a fiatalembert meg Vida Istvánnak hívják. A feleségemet szólítsa Joli néninek, engem pedig már ismer. Igenis őrnagy úr, mondta a postás, akinek úgy látszik, ma jó napja volt, mert szinte elragadtatással nézett körül Emília szobájában, az a rengeteg könyv szanaszét, a falakon együttesek poszterei és az egyik jóképű, amerikai férfisztár képe minden mennyiségben. A szekrény tetején márkás italok üvegei, dobozai, és hamutálak minden szegletben, szék mellett, ágy mellett, ajtó mellett. Engem is tessenek tegezni, szólalt meg, mikor magához tért, elvégre a korkülönbség. Ilyen úri lakásban még nem is jártam, tette hozzá, de kellene az éthordó. Hol az az ételhordó, kérdezte az őrnagy, a fóliában, felelte Jolika, gyere, hozzuk be, a fiatalok addig hadd beszélgessenek.

Mennyi könyv, szólalt meg a postás, miután becsukódott a szülők mögött az ajtó, és közelebb ment az ágyhoz, magyar irodalom, matematika, fizika, mit tanulsz? Ezeket már nem nagyon, mondta Emília, csak itt vannak, láthatod, nincs már hely a könyveknek, most az adórendszert tanulom, adótanácsadó szeretnék lenni, maszekban, és elmenni innen a francba, tette hozzá gondolatban, és a fiút nézte, amint a tankönyveket egyenként felemeli, megszagolja, arcához simítja, mi van ezzel? Én meg abbahagytam a középiskolát, harmadikban, mondta a fiú, nem tudtam befejezni, mert meghalt apám, pedig szeretnék leérettségizni, akkor biztos irodába kerülnék, nem kéne itt bicikliznem a tanyavilágban. Emíliát valamiféle érzelemhullám borította el, egy fiú, aki szeretne tanulni, de nem lehet neki, és itt, nála, ebben a kuplerájban szinte szeretettel simogatja a könyveket. Ha gondolod, segíthetek, mondta később, a postás egy elesett gyermek puha, mégis érzéki arcával nézett rá barna szemeivel, megtennéd? Mert akkor jelentkeznék, már eddig is jelentkeztem volna, de nincsenek könyveim. Ó Istenem, mondta Emília és hirtelen arcon puszilta a fiút, persze, hogy megteszem, ha akarod. Aranyos vagy. A fiú arca hirtelen megváltozott, a meglepődés komolysága látszott rajta, nekem ezt még életemben nem mondták, szólalt meg később, köszönöm neked. És azt is, hogy segíteni akarsz. Meg a puszit is. Jobb keze a lány hátára simult, magához húzta és a szájára csókolt, először csak úgy futólag, aztán a bal kezével is átkarolva szinte magába ölelte a lányt, és csókolta arcát, nyakát, te meg édes vagy, suttogta Emília szájába és nyelvével a lány fogai közé túrt. Megvagy, gondolta Emília, a csókoktól fuldokolva, erős férfitestet érzett, izmos karokat, melyek bilincsként tartották, és mikor a fiú térdeivel a lába közé furakodott ágyékával, annak keménységét is érezte, szinte szúrt, felizgult, gondolta elégedetten, ő már az enyém. Szólíts Eminek, mondta később, testével kissé elhúzódva a fiútól, jó, mondta az, te meg Istinek, a barátaim így szólítanak. És a barátnőid, kérdezte Emília, azok sehogy, mondta a fiú, nincsenek barátnőim. Csak te, most már. És a te barátaid? Itt, kérdezte Emília, ki lenne? Én, mondta határozottan a postás és visszarántotta magához a lányt, amint lehet, majd dugunk egyet és elveszlek feleségül. Te voltál már úgy?

Hogy terhes, kérdezte a lány meglepve, nem, magyarázta a fiú, tovább szorítva testét a lányhoz, hanem úgy, fiúval lefeküdtél már? Á, mondta Emília, dehogy, csak játszottunk. Én is szeretném már kipróbálni, mondta a postás, és veled. Minél hamarabb, jó? Jó, mondta a lány elgyengülve és lassan leereszkedett az ágyra, úgy érezte, nem bírják tovább a lábai. A fiú meg mellé, de olyan lendülettel, hogy beleremegett az öreg bútordarab, Emília elnevette magát, te, szólt a fiúra, lassabban, leszakad alattad! Hadd szakadjon, mondta a fiú és ő is nevetett, és mi lesz akkor, ha ketten fekszünk rajta? He? Odadugta a fejét a lány arcához, Emília orra eltűnt abban a sűrű, erős hajkazalban, amelynek olyan illata volt, mint a vad virágoknak, de nem volt kellemetlen, sőt, a lány átölelte azt az erőszakos fejet, aztán azt érezte, hogy lassan, de céltudatosan nyomja a fiú mellkasával hátrafelé, már-már feküdt, mikor egy száj kezdett el kutakodni az arcán, annak minden centiméterén, Istenem, gondolta magában, végre! Nézz ki az ablakon, szólalt meg később, hol vannak? Az öregek, kérdezte a fiú, ne félj, fél szemmel figyelem őket állandóan, ott beszélgetnek a fóliában.

Az őrnagy a fóliába kitett hencseren ült, előtte ácsorgott Jolika, a felesége és az öreget hallgatta. Az őrnagy azt fejtegette, hogy ők tulajdonképpen ellakhatnának itt, a fóliában is, itt tiszta, világos minden, a fiatalok pedig a házban. Én félnék itt éjszaka, mondta Jolika minden meggyőződés nélkül, de az biztos, hogy itt sokkal tisztább a levegő, jó meleg van, és ha a postás elvenné Emíliát, akkor beszélhetnének róla. Mitől félsz, kérdezte az őrnagy, errefelé nincsenek medvék, se vaddisznók, majd szerzünk egy kis tacskó kutyát, az kitakarít innen minden állatot, ha valami netán betéved. Vagy lelövöm, itt a pisztoly nálam. Nem is a medvék, mondta Jolika bizonytalanul, hanem a bogarak, hernyók. Azoktól félek, hogy rám másznak. Fenyvesben nincsenek bogarak, mondta az őrnagy határozottan. Ide állítjuk a karácsonyfát is, majd meglátod, milyen hangulatos itt az éjszaka. Na, menjünk. Várjunk még egy kicsit, mondta Jolika, hadd szokják egymást, úgy látom, a fiúnak tetszik Emília, hátha a lánynak is szimpatikus lesz egy kicsit legalább. De nincs is karácsonyfánk. Majd hoz Vida közlegény, mondta az őrnagy nevetve, elfelejtetted, hogy most már saját tisztiszolgánk van? Inkább a vejünk lenne, sóhajtott Jolika, annak jobban örülnék. Emlékszem, te voltál ilyen vállas, erős annak idején, és elég gátlástalan is, ez a fiú nem látszik annak, mintha egy kicsit meg lenne illetődve itt nálunk. Na, majd én adok neki egy kiképzést, megnevelem, hogy nem lesz mulya, anyámasszony katonája, hanem kemény férfi, majd meglátod. Drágám, mondta Jolika, tudom, hogy világéletedben szerettél volna egy fiút, de hát nem adott az Isten, azért ezzel a fiúval ne vidd túlzásba, nehogy elvadítsd tőlünk, hadd járjon csak ide, érezze jól magát, ha bemegyünk, megkínálom kávéval és van még fánk is. Lehet, hogy Emília már megkínálta valamivel, mondta az őrnagy elgondolkozva, na, menjünk!

Ragya, a dombon most úgy helyezkedett, hogy távcsövével belásson az őrnagy házának ablakán is, szerencséje volt, a nap épp betűzött azon az üvegen, mintegy reflektorfénybe ágyazva az ott történteket, bent vannak, dünnyögte félhangosan, a kisfiú nem látott semmit, kicsodák vannak bent, kérdezte. Hát a postás meg a lány, felelte az apja. És mit csinálnak, kérdezte a gyerek, de az apja csak a fejét rázta, ez még nem neked való mondta kissé izgatottan, az a fiú elég rámenős a jelek szerint, de jól teszi, ha teheti. Ráment, kérdezte Robi, nem értette az egészet. Nem úgy értem, mondta az apja, már öleli, csókolja a lányt. Beledugja a nyelvét is a szájába, kérdezte a gyerek feszengve, bele az, mondta az apja, meg mindent. Mindent beledug, kérdezte a gyerek undorodva és ő is kilesett az ablakon az apja mellett. Ott mennek, mondta később, kik, kérdezte az apja, hát az őrnagy meg a felesége, felelte a gyerek ártatlanul, Ragya pedig rémülten kapta oda a távcsövet, tényleg, mondta, na, most lesz nemulass, mondta szinte elégedetten, és eltolta a gyereket az ablaktól. Te most ne nézzél ki.

Aztán lövés dörrent, varjak, szarkák rebbentek fel a szőlősorok közül, verebek raja fröccsent szét, a lövés hangja sokáig visszhangzott a fenyvesben. Nyulat lőtt, kérdezte a gyerek kíváncsian és az ablakhoz igyekezett, de az apja nem engedte hogy kinézzen, eltolta a fejét. Nem nyulat, mondta később komoran. Akkor a postást, kérdezte Robi, dehogy, mondta az apja. Hát mit lőtt? Madarat? Azt se, mondta Ragya és a fejét csóválta, sóhajtott, az őrnagy bácsi úgy találta őket és lelőtte a lányát. Gyere, feküdjünk le, nem láttunk semmit, jó? Én nem is, mondta a gyerek, de hogy találta őket? Ne foglalkozz vele, mondta Ragya, mindjárt eszünk valamit, csak előbb elsötétítem az ablakot. Itt már nem látunk többé semmit.