Boldogtalan ember az, ki hajnalban ébred, a boldogok testmeleg, színes álmaikba burkolóznak még ilyenkor, melyben még boldogabbak, még gazdagabbak, még annál is szebbek, erősebbek, mások egy szerelem hamvas vállain vagy pelyhesen nyugvó ölében öntudatlan szuszogják át a napkeltét és reggel alig lehet őket kihúzni az ágyból. A fiatalokat, akik még álmukban is alusznak, még álmodnak is abban az illatozón gyönyörűséges, a vágyak, a szenvedély édes ölelésétől mámoros, megváltó világban, amelyben parázzsal ég a test és a lélek, és amilyen talán nincs is.

Váradi ritkán álmodott, este mindig fájdalmakkal, nehezen aludt el szúrós vackában, rongyok, takarók, kenyérdarabok között a sötétség súlyos leple alatt, az ágyban majszolta el vacsorája maradékát, a kiürült üveget az ágy alá tolta, a kenyeret viszont, ha néha megmaradt, a vánkos alá gyömöszölte, na, akkor aludjunk, mondta magának kedvetlenül, haljunk meg egy kicsit. A fal felé fordult, karját átnyújtva egy másik test kihűlt helye felé, a felesége évekkel ezelőtt meghalt már, de a megszokott mozdulat benne maradt a karjában, vállában. Behunyta a szemét, semmi, szorította, még rosszabb volt, a megkopott lepedő, takaró minden ráncát, gyűrődését érezni kezdte maga alatt, izegni, mozogni próbált, megfordult, később az éjszakai, ismerős és ismeretlen zajok, neszek zavarták, egy messzi kutyaugatás, a domb mögötti szomszéd udvaráról tyúkok, libák hirtelen támadt és hamar el is haló torzsalkodása, de a közelben, romladozó háza táján, udvarán is reccsent valami néha, koppant, rezdült, ha szél fújt ágak verődtek egymáshoz, falhoz, valamihez, máskor mintha lépteket hallott volna, a szaporábbakat valami a kertjén átosonó kutya vagy róka tappancsai kelthették, de hallani vélt ritkábban puffanó, szabálytalan ritmusúakat is, ember? Rabló? Betörő?

Soha nem zárta magára az ajtót, hogy rátalálhassanak, ha történne vele valami, rosszul lesz, elesik és nem tud felállni vagy meghal. Az ő korában már minden megeshet. Még az is, hogy egy másik ember kíváncsiskodik be, nem lopni, rabolni, ölni, hanem mert eltévedt, lekéste az utolsó buszt, valahonnan kilökték, kiverték, mint haszontalant, benéz egy darab kenyérért, ital vízért, netán hajlékért vagy csak jó szóra, emberségre. Soha nem jött senki, Váradi pedig mindig várt valakit és ez a hiábavaló várakozás altatta el. Vagy az emlékek. Jók is, rosszak is, ritkán jött álmaiban néha rémeket látott, szájmaszkos, zöldruhás embereket, akik villogó, éles késekkel, taglóval, fűrésszel állták körül, a fejükön is zöld volt a sapka, vakító fényben feküdt alattuk tehetetlen meztelenségében, csak egy zöld lepedő takarta testét, akár a szemfedő, mellette valamilyen gép duruzsolt, ő pedig aludt a végzet asztalán, míg vágták a csontját, húsát tépték, mégis fájt minden. Fáj ma is. Minden.

Hajnalban morcosan kelt, az órára nézett, alhatna még, gondolta, még a nap sem látszik a kis ablak peremén, az jutott eszébe, hogy bezzeg tudott ő valamikor aludni! És nem csak éjszaka, nappal is, bárhol, bármikor, katona korában, télen, beöltözve az őrbundába, halina-csizmába, amik mereven tartották, el sem lehetett bennük esni, így állva is alhatott egy kicsit az őrhelyen mint az oszlopok. De később is, buszon, vonaton, templomban, szekéren, ágyban, a puszta földön, szénakazalban, fűben, egyszer egy rakás trágya meleg halmáról ébresztette a gazda az álomszuszék napszámost, de kis híján elaludt saját esküvőjén, addig beszélt ott valamiről az az ember egyhangú duruzsolással abban a nagy csendben, hogy elbágyadt, a széken ülve bóbiskolni kezdett, a menyasszony, Anna lökte meg a karját, mikor már majdnem lebukott a feje a mellére és egy pici nyál is megjelent a szája sarkában.

Gyakran elkésett a gyárból is, minden reggel egy közelharc volt az óracsörgéssel, az ébredéssel, felkeléssel és a feleségével, Annával, aki a hitvesi szeretetből lassan, fokozatosan ment át ingerült idegességbe, előbb csak cirógatta, simogatta a férfi testének számára is kedves, titkos hajlatait, domborulatait, aztán már prózaibb helyeken rázta, lökdöste, majd kisebb-nagyobb pofonokkal igyekezett immár durvábban visszarángatni az életbe és Váradi csak akkor ébredt fel teljesen, mikor ezeket a pofonokat gyorsan és egy összegben visszaadta Annának. Az elején cirkuszoltak is vele a késések miatt a munkahelyén, később megszokták, jó munkaerő volt, nem balhéztak, tanyasi ember, vidékről jár be busszal, messziről, azt mondja, a felesége beteges, baj van vele, állatokat is tart, a busz pedig mindig máskor jön. Kitalálták, dolgozza le. Később rájött, hogy levonták a béréből is.

Bezzeg most alhatna egész nap, ráér. Nyögött, forgolódott, fájt mindene, majd egy lábbal lelépett az ágyról, reggel van, dünnyögte utálattal, arra gondolt, amit Gulyás szomszédtól hallott a múltkor, azt mondta, komám, ha betöltöd az ötvenet és reggel, felkeléskor nem fáj semmid, se a derekad, se a hátad, a lábad se, nem nyilall a torkod, ha nyelsz vagy csak levegőt veszel, se a fogad, se a gyomrod nem sajog, a fejedről, tarkódról, melledről nem is beszélve, egyszóval semmi, akkor meg vagy halva. Kényszeredetten nevetni próbált most ezen, eszerint ő még él. Gulyás a szomszéd kert kis hétvégi házában lakott ugyancsak egyedül, Váradi kedvelte a nagy, melák, mindig borostás embert, örült, hogy valaki odaköltözött, nincs annyira egyedül. A férfi egy borús délután pakolt, és az esemény igen hamar lezajlott. Váradi a háza ajtajába kitett széken ülve figyelte, amint megáll egy Trabant a kis ház előtt, majd egy hatalmas termetű férfi mászik ki a jobboldali ülésről két nagy sporttáskával, amit letett a földre, a kocsi mellett állva megtörölte a homlokát, beszélt valamit az autó ablakán át, aztán a kocsi nemsokára elindult. Bútor, ilyesmi nem volt, talán majd később, gondolta Váradi, de nem jött autó, bútor és semmi később se.

Apró kis ház volt a szomszéd kertben, Váradi már azt sem tudta, ki a gazdája, évek óta nem jár ki oda senki kapálni, ültetni vagy csak süttetni magát a nappal, mint azok a városiak a dűlőút végén. Szőlőskert volt ez, gazdag, falusi parasztok kertjei, akik a falun túl, zsíros, fekete földjeiken rozsot, búzát, tengerit, napraforgót, cukorrépát termeltek, de amellé kellett egy darab homok is, ahol szőlőt, almát, diót és más egyebet is ültettek, ami ezen a savanyú homokon megmaradt. A mezsgyék, mellett, kerítések tövében Váradiéknak édesgyökér nőtt, csicsóka a gyerekeknek, egres, de a legfontosabb mégis a szőlő volt, amiből bor lett az ünnepekre, névnapra, esküvőre, disznótorra vagy a mindennapi egy vagy több pohár italhoz, mely nélkül nem gazda az ember. A tehetősebbek kis házikót is emeltek a kertbe, présházat, hordókkal, préssel, darálóval és minden egyébbel, ami a bor elkészítéséhez szükséges.

Akadt néhány őslakos is errefelé, tanyasiak, mint Váradiék, kinek nagyapjáé volt annak idején az egész dűlő, mára a városiaknak kiskertekre szabdalva. Ők értettek a szőlőhöz, mindig jó boruk volt és az idők multával felhagytak a gazdálkodással, házat építettek, megtelepedtek a szőlőben, Váradi még emlékezett rá, hogy az októberi szüretkor nagy szekerekkel jöttek a falusi gazdák, a kasfar megrakva búzával, rozzsal, mindennel, ami kellett, és amikért cserébe a nagyapja mézszínű mustot csorgatott nekik a hordójukba. A szőlő a téesznek sem kellett, azzal sok a baj, érteni kell hozzá, így aztán Váradiék megúszták a tagosítást, maradhattak, csakhogy hamarosan elmaradtak a gazdák, nem volt kivel gabonára cserélni a mustot és az apja kisebb-nagyobb darabonként eladogatta a szőlőt, a földet, kevés pénzért, szinte semmiért, de arra is szükség volt. Csak ez maradt, az öreg ház, nagy, téglával kirakott konyhával középen, balra a tisztaszoba, jobbra a másik, oda púposodott a kemence, télen jó meleg volt. És arrébb a présház, mely előtt most az az ember ácsorog. Mit akarhat?

A jövevény csak állt ott, ahol kiszállt a kocsiból, mintha nem tudná, mihez fogjon, hogy juthat be, majd elszántan nekiment a kerítésnek, át is jutott rajta. Na végre, gondolta Váradi, mehetett volna a kapun is. Ő emlékezett rá, hogy a ház mellett van egy kisajtó, azon kilincs helyett egy kerek fogantyú, azt kellett elfordítani, és kinyílt, ez az alak meg egyszerűen áttörte testével azt a korhadozó deszkát, ami valaha a kerítés volt. Nem is volt az igazán kerítés, néhány méter deszkasor, majd a lugas. Azon is átbújhatott volna. Errefelé az volt a szokás, hogy kerítés helyett szőlőlugas fogta körül a birtokot, az oszlopokra erősített, kifeszített dróthuzalra futtatták a szőlőindákat, melynek sövénye inkább csak jelzés volt, eddig az enyém. A présház egy félig földbe vájt verem, felfelé néhány tégla vagy vályogsor, majd a nádtető vagy szőlővesszőkre takart vastag föld. Ezek messziről úgy néztek ki, mint egy-egy földkupac. Váradi nagyapja azonban annak idején nagyobbat épített, és kéményt is rakott, olyan ember volt, aki mindenből nagyobbat, magasabbat, szebbet erősebbet akart, mint a környéken bárki, de kellett is, sok volt a bor, két sorban álltak a hordók a fal mellé fektetett gerendákon, és volt egy amolyan nagy előtér is, rossz idő esetén szüretkor itt darálták, préselték a szőlőt, este pedig jöttek cigányok, húzták, a fiatalok énekeltek, táncoltak, évődtek egymással, a gyerekek játszottak, kamasz fiúk hajkurászták a lányokat a sötét szőlősorok között, szórakoztak, délben birka főtt egy nagy üstben a présház előtt, ebédre a nagyszámú rokonság, barátok ették a pörköltet, pálinkát, tavalyi bort ittak hozzá. Ünnep volt. Váradi akkor arra gondolt, vajon hogy fér be az a nagy ember abba az alacsony pincébe?

Aztán már nem törődött vele, lehet, hogy ez is csak nézegetni jött, annak a kertnek több gazdája is volt már, mind itthagyta, a szőlőben sok munka van, nem városi embernek való, a ház sem igazi ház, hiszen nem is annak épült, egy ideig próbálkoztak, túrták a földet, ástak, vetettek, gyomláltak, sok ember azt hiszi, hogy a magot csak el kell vetni a földbe, aztán majd nő az magától, esetleg öntözi a hagymát, petrezselymet, paradicsomot, miegymást, csakhogy a természet másként tudja, a gyom, a tarack, talpas muhar, kender és millió más vadnövény mindig gyorsabban nő, mint bármi, amit közé vetettek, ültettek. Azt tartják, a föld, de különösen a szőlő a kistermetű, görbe, hajlott hátú embert szereti, mert abban mindig görnyedni kell, a kapa nem ér el mindenhová vagy nem fér be a tőkék, palánták közé. Ezért végezték ezt a munkát általában a gyerekek, öregek, így ő már gyermekkorában megtanulta, a legjobb négykézlábra ereszkedve araszolni a földön, akkor minden apró, jövevény gyomot észrevesz és kitéphet. Akkor is oda indult, munkára, az ő kertje tiszta volt, ha kellett és ha nem esett az eső, naponta végigkúszott a sorok között, ahogyan akkor is a langyos homokon vonszolta magát, néha azért oldalra pillantott, mi történik a szomszédban? Sokáig nem látott semmit, az új ember nem járta körbe a területet, nem bámészkodott át a szomszédok felé, csak bement abba a présházba és nem jött ki.

Nemcsak a gaz, a gyomok gyorsan növő, vad vegetációja fenyegette Váradi maradék kis birtokát, mely egy domboldalra futó, felfelé keskenyedő földdarab volt már csupán, úgy kétszáz négyszögöl, mint a többi hétvégi parcellák a környéken, ebben már csak itt-ott, egy-egy tő szőlő, a többit fájó szívvel ugyan, de kiverte, csak azok a direkt termők maradhattak, a nova, delavári és a Feri tőkék, melyeket nem kellett védeni vegyszerrel, permetezni, mert azt a munkát már nem bírta. A kötözéssel sem bajlódott sokat, ami hajtás kiállt, levágta. Mutatóban azért hagyott néhány othellót, saszlát, vagy terem vagy nem, a maradék területre pedig zöldséget vetett és persze krumplit, sokat, hogy az új termésig kitartson és virágot. A felesége oda volt a virágokért, legszívesebben mindenhová azt vetett, ültetett volna. De a gyümölcsfákból is csak a meggy és a cseresznye maradhatott, valamint a két nagy diófa, azokkal nincsen gond, csak le kell szedni, a dió meg lehull magától, esetleg tavasszal nem ártana azoknak sem egy permetezés, de Váradi ezt is kihagyta.

A gazdaságát a vadak is dézsmálni igyekeztek, ez már nagyobb gondot okozott a férfinak, mint a dudva. A közeli erdőből le-lelátogató kíváncsi őzek tapostak végig a nagy gonddal ápolt veteményesen, télen a nyulak vándoroltak kertről kertre, azok a fák, különösen a meggyfák kérgét szerették rágni, az ilyen megrágott fa pedig előbb-utóbb kipusztult. Egerek, pockok, néha menyét is járt erre, vakond túrt a palánták között, kifordítva azokat a földből. A föld alatti, láthatatlan világban sunyi kis parányok rágták az ültetvények gyökereit, a cserebogár lárvája, lótücsök és ki tudja még, hányféle féreg, a felszínen a legnagyobb ellenfél a krumpli leveleit rágó bogár volt, ezeket Váradi szinte naponta szedte a levelekről egy vederbe, majd forró vizet öntött rájuk. A levegőből pedig a madarak támadtak, seregélyek harcias és falánk csapatai, szarka, varjú, de a galambok is belekóstoltak a szőlőszemekbe, cseresznyébe. Néha a domb túloldaláról is átruccantak szökevény tyúkok, libák, ezek nem ették ugyan a gyümölcsöt, de mindent megkóstoltak. A már érésben lévő szőlőszemeket ősszel darazsak szállták meg, és szívogatták belőlük a nektárt. Ebben a szemet gyönyörködtető, gondozott, virágokkal ékes kertben Váradi élete szakadatlan munka és harc volt, melyben kis győzelmek váltogatták a kudarcokat, veszteségeket, ebbe született, ebben nőtt fel és most ez tartotta életben.

Bonyolult védelmi rendszert dolgozott ki, ebben a csendes háborúban, a nagyvadak ellen drótból kisebb-nagyobb hurkokat készített, fogazott állkapcsú, erős tőröket vásárolt, rugós csapdát, patkányfogó alkalmatosságok sorát rakta le az állatok vélt ösvényére. A madarakat ellen fantasztikus madárijesztőket készített, hosszú rudak végére kötözött, korábban elejtett, döglött varjút dugott a lombok közé úgy, hogy hosszan túlértek a legmagasabb ágon, a cseresznyefa sudár vezérága fölé tolt rúdon pedig egy tarka macska száradt, ezeket Karcsi, a dombon túl lakó család nagyfia segített felrakni nagy-nagy röhögések között, de volt három ember nagyságú szalmabábú is, Váradi ócska gönceibe öltöztetve. A tyúkoknak, libáknak, pulykáknak búza és kukoricaszemeket fűzött egy hosszú damil-huzalra, úgy gondolta, a fonal végét fogva majd békésen bevezeti a házába azt az állatot, amely a szemeket elnyelte, ott aztán levágja és megeszi. Az elmés találmányok azonban maradéktalanul és mindenestől eltűntek a baromfiak belsejében, anélkül, hogy látható bajuk támadt volna belőle.

A többi lelemény sem riasztotta el sokáig a kártevőket, megszokták, a madarak elüldögéltek a madárijesztő karjain, egy veréb pedig a figurára húzott zakó zsebébe fészkelt. Télen néha egy nyúl akadt éjszaka horogra, amit reggelre a kóbor kutyák már széttéptek, csak néhány szőrcsomó maradt a dróton és kevés vér. Váradi ezt sajnálta legjobban, a vadnyúl húsa csemegének számított szegényes étrendjében, ami jobbára krumpliból, szalonnából, tésztafélékből és kenyérből állt, másra nem futotta a nyugdíjból, a bort, pálinkát viszont mindenképpen venni kellett, ital nélkül nehezen bírta volna. Egy reggeli őrjárat során, mikor sorban ellenőrizte a hurkokat, csapdákat, véletlenül belelépett egy nagyvadnak kirakott tőrbe, az éles fogú fémszerkezet, mint roppant állkapocs csattant meztelen lábszárába, fogai mélyen beleharaptak a húsba, egyedül nem is tudott kiszabadulni belőle, nagy fájdalmak között gyalogolt át a dombon túlra, Karcsiékhoz, ahol fogóval, kalapáccsal üggyel, bajjal tudták róla leverni.

Ez már régen volt, úgy három éve, akkor nem ment orvoshoz, pedig vitték volna azonnal a szomszédék, kocsival, Váradi azonban életében soha nem bízott az orvosokban, ellátta a sebet otthon, ahogy tudta, kent rá valami régi kenőcsöt, amiről úgy tudta, orvosság, nem használt, később talált valami port, azt hintett rá és amiről később kiderült, hogy baromfi ólakban szokás kiszórni bolha ellen. Nagy kínok között, elüszkösödött lábfejjel került végül is kórházba, ahol boka fölött mindjárt amputálták a lábát, azzal a baljós ígérettel, hogy később, ha nem javul, vágják tovább. Nehezen szokta meg a sántikálást, hamar rájött, hogy gyorsabban jár négykézlábra ereszkedve, mint amúgy, attól kezdve még télen is így közlekedett gondosan bepólyált lábával, mint a kutyák.

Már az is tragédia volt, hogy az egyik lába oda lett, de a baj nem jár egyedül, az operáció után néhány nappal észre vette, hogy nem érez szagokat, még a hagyma is csak a szemét csípte. Próbálta kúrálni, erős illatú, maró vegyszereket, ecetet, permetezőszert, hipót, szappanfélét szagolt, semmi. Váradi nem volt vallásos, Isten nevét jobbára csak káromkodáshoz vette igénybe, mint annyian mások, most azonban megpróbálta könyörgőre fogni a dolgot, hiszen nem lehet, hogy az ember szagok nélkül élje le az életét, nem elég, hogy a felesége, az egyik lába elveszett, most meg a szaglása. Imádkozni kezdett, megtalálta a felesége apró bibliáját, olvasgatta, mi mást tehetett volna, de nem használt az sem és semmi. Mindenkit megkérdezett, aki arra vetődött a dűlőn, volt, aki azt mondta, a dohányzás. Egy másik szerint az ital marta szét a torkát, még örüljön, hogy tud beszélni. Egy műveltebbnek látszó, pantallós, városi ember viszont határozottan állította, hogy az altatásban mentek tönkre a garat érző idegei, mikor műtötték. Váradi úr, mondta, magának valami garat-betegsége lett, túlaltatták azzal a szerrel. El is rákosodhat, ha nem vigyáz. De mire vigyázzon? Nincs erre orvosság? Erre semmi, mondta a férfi, egyet tehet, visszamegy a kórházba, hátha tudnak vele valamit csinálni.

Nem tudtak. Majdnem kinevették, azt mondták, ilyen nincs, ne hagyja magát bolonddá tenni, hát mit tudják azt ott, a tanyán, a parasztok. Ez, ami magának van, egy ritka betegség, úgy hívják, hogy öregkori nyálkahártya sorvadás. Olyan ez, bátyám, magyarázta az egyik ápoló vagy orvos a sok közül, mint a ráncok az arcán, tudja, hogy van, ebben a korban már az asszony mellett sem olyan az ember. Magyaráztak még sok furcsa dolgot, Váradi a felét sem értette, csak azt nem mondták, mit csináljon, nem írtak fel semmit, valamelyik közbeszólt, hogy ne egyen csípőset, ne igyon, ne cigarettázzon, mire a másiknak az volt a véleménye, hogy nem úgy van. Nem kell megtartóztatnia magát, ehet, ihat, inkább arra ügyeljen, hogy száraz kenyeret, morzsát, csontot ne nyeljen, ami felsértheti azt az érzékeny részt. Ezen is vitatkoztak, Váradi csendesen hallgatta, rájött, hogy őt itt már leírták, ezeknek mindegy, ő már öreg, egyen, igyon, mindegy, mit csinál, úgysincs már neki sok hátra. Viszont a lába szépen gyógyul, azt mondták, gyógyul, gyógyul, gondolta ő, csak kinőni nem fog sohasem. A főorvos is magához rendelte, megvizsgálta a sebet, ő sem mondott semmit a szaglásról, csak egy pálcával méregette a lábát, majd azt mondta, erre majd rendelünk egy protézist. Váradi csak hüledezett, volt már egy a szájában, a felső sor, most kivette és a főorvos orra elé dugta, ilyet? A lábammal is harapni fogok? Ugyan már, mondta az idős ember ingerülten, ne gyerekeskedjen, műlábat, ha úgy jobban érti! Amivel tud majd járni! Most meg kap egy mankót a hóna alá, használja!

Rosszkedvűen ment haza a frissen kezébe nyomott mankóval, amit azonnal a vállára vett, amint leszállt a buszról, átment az úttesten a homokútra, ott mindjárt négykézlábra állt, hogy haladjon. Később ellátta magát kesztyűkkel, Karcsi hozta neki onnan, ahol dolgozott az erős, vászon kesztyűket, a térdére pedig egy ócska gumicsizma szárából levágott darabot húzott, azt is megtanulta, hogy ha marokra fogott kézzel a kézfeje bütykein mászik, gyorsabban halad és nem fájnak az ujjai. Lassan visszanyerte az életkedvét, beletörődött, hogy így is lehet élni, a szerencse is mellé pártolt, a csapdákban, hurkokban újabban szinte hetente talált valamit.

Ez azonban már nem abból a szempontból volt érdekes, hogy gyérítette vele a kert falánk ellenségeinek seregét, hanem saját táplálkozása, étrendje vált változatosabbá. Az egyik reggel a kert végébe helyezett hurokban látott valamit, ami még vergődött, messziről a füleiről nyúlnak látszott. Mikor óvatosan közelebb ment, kiderült, hogy tulajdonképpen egy kutya az, ami a hurokba szorult nyúlból lakmározott, aminek már csak a feje volt meg, az volt látható, de a kutya is megjárta, a drót az ő nyakára is rászorult, nem engedte. Váradit elfutotta a düh, amiatt, hogy szinte a szeme láttára, fényes nappal lopja el ez a tolvaj, ami tulajdonképpen az övé és hirtelen indulatában egy sebtében kirántott szőlőkaróval nagyot csapott az állat fejére, mely azonnal kinyúlt.

Kutyákat korábban is fogott már a hurok, ő azonban mindig kiszabadította őket, majd szabadon engedte, és ma sem tudná megmondani, hogy akkor reggel honnan támadt az az ötlete, hogy vigye haza a nyúl maradékát, de a kutyát is. A nyúl feje jó lesz majd madárijesztőnek, gondolta, az már csak egy koponya volt, szőr, csont, szemek és egy véres orr, a kutyát viszont hamar megnyúzta, ahogyan a nyulat, birkát szokás, így aztán bőr, fej és lábak nélkül mindjárt hasonlított is egy megnyúzott nyúlra. Fiatal állat lehetett, simaszőrű foxi vagy tacskó, nem kövér, inkább húsos. Gondosan kibelezte, kivágta a mirigyeit, szakszerűen feldarabolta, mosta, ecetes vízben áztatta, mint a birkát szokás a faggyúszag miatt, bár tudta, felesleges, ő úgysem érzi a szagát. Az ízén sem érzett semmi különöset, alaposan megfűszerezve, csípős paprikával, fokhagymával, zsírban lesütve egyszerűen csak hús volt, friss kenyérrel, jóízű, tápláló. Bort ivott rá, közben azon tűnődött: hogy nem jött neki ez a gondolat hamarabb, hiszen sok kóbor eb kószált errefelé, és nemcsak a közeli tanyákból elbitangolt jószágok, hanem városi emberek megunt állatai is, amiket kicsi korukban vesznek a szülők a gyereknek, majd mikor az állat felnő, már nem kell, elviszik jó messzire, ahonnan már nem talál haza és egyszerűen kidobják a kocsiból. Végre elégedett volt, valami nyugalom költözött a lelkébe: van mit enni. Kenyérről, szalonnáról, zsírról és más hozzávalóról a faluba járó ismerősök gondoskodtak, de hoztak minden egyebet, amire szüksége volt, cigarettát, bort, pálinkát is, mert arra gondja volt, hogy az mindig legyen a háznál, nem sok, de legyen. Hogy ha éppen elfogja a szomorúság, csüggedés, el tudja viselni.

Most éppen nem volt, talált még egy kortyot az üvegben, azt ébredéskor azonnal megitta, azóta pedig az ablakot leste, Gulyás szomszédot, hogy mikor ébred már? Tudta, ha felkel az a nagy ló, az első útja ide vezet egy üveg borral, ő pedig reggelivel kínálja majd. Hússal. Az új szomszéd ugyanis beköltözése után néhány nappal egy reggel demizson borral állított be, ő Gulyás, az új szomszéd, mondta vidáman, van poharad? Van, mondta Váradi és az ágy melletti asztal alá nyúlt, ahol a fontosabb, mindennapi dolgokat tartotta, kéznél legyenek: cigaretta, légycsapó, pohár, egy vizes, egy boros, gyógyszer fej- és lábfájás ellen, zseblámpa és más effélék, amikről már nem is tudott, a rossz fél lábával nem ugrálhatott külön mindenért. Mert már a másik is fájdogált az állandó erőltetéstől, Váradi teste súlyától.

Gulyásnak jó bora volt, édeskés, erős, itatta magát, meg is itták akkor hamar, három liter lehetett az egész, Váradi közben az asztal alól szalonnával, kenyérrel kínálta a férfit, aki evett is, mint a szakadt ló. Ez később szokásuk lett, Gulyás hozta a bort, Váradi adta az élelmet hozzá, a szomszéd közben elmesélte, hogy elvált, a lakás, a kocsi, a gyerek az asszonyé lett, neki ítélte a bíróság, tudod, hogy van, magyarázta tele szájjal, máma minden válóperes bíró nő, feleség, asszony, ő csak tudja, harmadszor vált, azok pedig a nők pártján vannak, nekik ítélnek mindent, a férj meg mehet a francba, az utcára. Neki is csak annyi jutott a közös vagyonból, hogy meg tudta venni ezt a kis házat, itt, Váradi mellett. Jó vásár volt, folytatta, benne hagytak egy ágyat, egy szekrényt, vaskályhát, széket, meg tudod még mit? Váradi nem tudta, mi lehetett még abban a félig verem házban, hordók, mondta Gulyás jókedvűen, kettő tele van borral! Ez aztán az óbor! Van vagy ötszáz liter!

Ittak, beszélgettek, teltek a napok, hetek, a szomszéd elmondta azt is, hogy ötven éves és munkanélküli, harminc évi szolgálat után hetvenezer forint végkielégítéssel elbocsátották és most huszonkétezer forint segélyt kap valameddig. Később kiültek a ház elé a lugas alá, Váradinak lett volna dolga, de nem volt most kedve csinálni semmit, jó kedve volt, délben húst melegített, akkorra már tudott mindent erről a nagydarab emberről. Hogy valamikor nem így képzelte az öregségét, de ha már így alakult, hogy se családja, se munkája, se vagyona, semmije ezen a világon, úgy határozott, hogy élete hátralévő részében nem hajlandó dolgozni, csinálni semmit, a kertben meg pláne, nem paraszt ő, hanem műszerész. Ha el tud kapni itt egy-egy nőszemélyt, azokat azért elkapja, de csak addig és arra. Nála a nők leszerepeltek, megdugja, aztán kirúgja őket. Egyébként pedig eszik, alszik és addig iszik, míg meg nem hal. Nem is mosakodik, nagyritkán ollóval lecsapja magáról a szőr nagyját és annyi. Meg ha olyan idő van, kiáll pucéron az eső alá. Váradi tátott szájjal hallgatta és nevetett, nevetett.

Hát te ki vagy, komám, kérdezte egyszer tőle már később, hetek múlva Gulyás, én, kérdezte akkor vissza Váradi meghökkenve, mint akit pofon vágtak, hogy én ki vagyok? Egy senki. Valamikor letett ide a Jóisten és itt felejtett. Nem akart magáról mindent elmesélni, de Gulyásnak most ennyi is elég volt. Éppen ebédeltek, megint hús volt, sült oldalas kagylótésztával. Látom, levették a lábad, mondta később Gulyás és töltött. Baleset? Érszűkület? Váradi bólintott, restellte volna bevallani, hogy saját tőrébe lépett, azt pedig semmiképpen, hogy milyen húst falatoznak már régóta. Akkor most melyik, firtatta a szomszéd, baleset? És hogy történt? Érszűkület, felelte kelletlenül Váradi, mert ez jutott eszébe, nem mindegy? De, mindegy, hagyta rá Gulyás, és itt élsz, egyedül ebben a nagy házban? Nem unod magad? Se tévé, se rádió, villany sincs? Vagy csak nem égeted? Kikapcsolták, vallotta be Váradi restelkedve, a visszakapcsolás meg sokba kerülne, így aztán maradok a lámpánál. De hát nálad sincs, folytatta, nem is volt soha, tudom, a mienk volt az a kert is. Nincs hát, mondta Gulyás, nekem nem is kell, ha beesteledik és nem látok, akkor berúgok és alszom. És hogy állsz a nőkkel? Gulyás ha egyszer belekezdett, nem fogyott ki a kérdésekből, tudni akart mindent, ha paraszt voltál, folytatta, mert Váradi nem válaszolt, tarthatnál itt tyúkot, disznót, de legalább egy kutyád lenne! Vagy azt is megettük?

Váradi majd elsüllyedt szégyenében, na, most lebukott, utálta most ezt az embert, aki a legtitkosabb titkába hatolt be a maga otromba módján és most is csak vigyorog a pofájába, mintha csak azt kérdezte volna, hány óra. Gulyás élvezte a hatást, majd folytatta, látom én, miket hozol le a hurokból, értek valamit a húshoz is, ilyen oldalas egy nyúlból nem kerülhet ki, azé olyan, mint a macskáé, mondta és nagyot harapott a húsból, mondhatom, finom! Váradi megsemmisülve hallgatta, aztán felcsattant, ha nem tetszik, ne egyed! Én meg azt eszek, amit akarok! És takarodj a házamból, ne is lássalak többé! Gulyást kicsit meglepte a férfi kitörése, megtörölte a száját, majd a kezét is a nadrágjába, aztán Váradi vállára tette. Öreg, ne haragudj, nem azért mondtam. Az ember úgy él, ahogy tud, hidd el, nincs bennem rossz szándék, na, nem haragszol? Hát látod, veled együtt én is azt eszem! Nincs abban semmi! Nem a mi szégyenünk! Aztán nevetni kezdett, nahát! Most jutott eszembe, az éjjel ugatást hallottam egész közelről, ott töröm a fejem, ugyan honnan hallom, mikor kutyám sincs? Akkor jöttem rá, hogy a gyomromból, mikor kitátottam a számat, akkor hangosabb lett, és... nem tudta folytatni, Váradi hangosan hahotázni kezdett, röhögött, csapkodta a térdét, te hülye, mondta és megtörölte a szemét, mert még a könnye is kicsordult.

Aztán már csak iszogattak, nevettek egymás hasára mutogatva és megint ittak. Csak arra vigyázzunk, mondta aztán Gulyás, hogy meg ne kívánjuk egymást. Mármint a húsunkat, én a tiédet, te az enyémet, mikor már nem lesz más. Ezen megint nevetni kellett sokáig, mikor pedig elfogyott a bor, Gulyás elindult keresztül mindenen a háza felé, hozok másikat, kiáltotta vissza útközben. Sokára került elő ismét, Váradi már tudta, hogy ilyenkor ráiszik és szundít egyet. Így múlt az idő vidám semmittevésben, nyár volt, a nappalok hamar teltek, Váradi csak az éjszakáktól félt. Meg a hajnaloktól.

Most ismét átnézett az ablakon Gulyás háza felé, semmi mozgás, alszik. Régóta akar neki valami fontosat mondani az ő nagy gondjáról, hogy tudniillik nem kap a lábára cipőt. Fél párat, fél áron, mert minek venne egy párat? Biztos van valahol egy ember, akinek negyvenhármas lába van, de csak egy. A bal. Összefognának. Gulyás megleli azt az embert. Ismét az ablakra nézett, semmi. Aztán arra gondolt, mégse ma mondja el ezt a dolgot, lassan kell felhergelni a komát, hogy felfogja, érezze ezt a képtelenséget: két cipőt venni egy lábra. Mert lehet, hogy most csak kinevetné ő is, mint a boltosok. Vagy azt mondaná, vágjuk le a másikat is, öreg, és semmi gond tovább! Megesszük azt is! Váradi ezen nevetni kezdett, alig bírta abba hagyni. A nagy bolond, gondolta, ilyen. És így jó. Csak hozná már azt a bort.