Lehet találgatni, de nem újság, ebben az utcában is majd' mindenki állás nélkül van, de ha jól megnézzük a fél falu itthon lebzsel vagy a kocsmában, ez az emberpiac, ha valakinek kell egy délelőttre valaki kapálni, szőlőt metszeni, Mari néninek kitakarítani a kolozetből a fekáliát vagy csak megrakni egy szekeret, akkor idejön, körülnéz, és választ. Általában a legjózanabbat vagy ismeretség alapján, itt mindenki ismer mindenkit, tudják, hogy például Meszes csak pár órára jó, utána kifullad, nincs ereje, Gém Pali még most is erős, mint egy bika, de hangulatember, ha tetszik neki a munka, megy, ha nem vagy olyan kedve van, akkor nem megy akkor sem, ha akármennyit ígérnek neki. Na most általában az ember kap egy liter bort meg valami ennivalót is, ha egész napot vállal, előtte itt, helyben, induláskor pedig egy feles és egy sör jár az egyezségre. A liter bor az olyan, hogy a legolcsóbb, kannás, az ennivaló pedig általában kenyér, főzőkolbász, esetleg szalonna, de már a szalonna is drága, hétszáz forint egy kiló belőle, de legalább laktatós, ha bevág az ember egy fél kilót, attól bír dolgozni, egy fél kiló kolbász után viszont egy-két óra múlva korog a gyomra. Főtt ételt nemigen adnak, esetleg akkor, ha a háznál csinál valamit az ember, én nem is nagyon szeretem, nem jó a gyomrom, sokszor fáj, nem ehetek meg akármit, habár az legalább biztos és mégiscsak főtt étel. Előre senki nem fizet. Az reckér, mert ha a gazda magára hagyja a figurát, az rögtön leül vagy elindul enni, főleg inni valamit mert van miből, a munka meg marad. Vagy elkezd bolyongani a környéken, mit lehet lopni, szerezni, nyáron pár cső tengerit, krumplit, ami van, gyümölcsöt. Aki nagyobb gazember, az akkor is húzza-halasztja az időt, ha a gazda ott van, tessék-lássék dolgozik, csorog a verejték róla, csak éppen nem halad. Aztán elkezd panaszkodni, hogy nehéz, gazos a föld nagyon, tarackos, tönkreteszi a kapát, ha ő ezt tudta volna, nem vállalja semmi pénzért, meleg is van. Ilyenkor arra megy a játék, hogy a gazda fizessen többet, mint amennyiben megállapodtak, magyarul zsarolja az illetőt. Van, akinek nem számít a pénz vagy járatlan ember, beveszi, de a legtöbb szó nélkül és egy fillér fizetség nélkül lelépteti az ilyen napszámost és keres másikat.

Szóval sokféle ember van, és még csak azt se lehet mondani, hogy gazember vagy szélhámos, mert rá van kényszerítve, hogy sunnyogjon, csaljon, merthogy ő is élni akar, enni, holnap is meg azután is, mikor semmi, de semmi munka nincs. És nem azért jár a kocsmába, mert részeges, mondjuk olyan is van, de ahhoz pénz kell, sok pénz, hanem azért jön ide, hogy mutassa magát, hátha jön valaki, akinek ember kell. A legtöbben mégis a kisebb munkákat szeretik, kigazolni a kis háztájit, elmenni fuvarra valakivel, ebben a részeges fuvarosok a legjobbak, azok isznak és nekem is fizetnek italt. A nagyobb munkát nem nagyon szereti senki, olyat, hogy például Szilágyi kivigyen a tanyájára az állatokhoz egy hétre, mert egyrészt rengeteg a munka az állatokkal, lovak, tehenek, disznók vannak, még birka is, és ő is utólag fizet, és addig mi van? Itthon is kellene valami pénz az asszonynak, na, jó, ad naponta kétszáz forintot ennivalóra vagy otthagy valami ételt, osszam be. A pénzért ott, a tanyán nem tudok venni semmit, hiába adja, ahhoz be kell jönni a faluba, a boltba, gyalog, az majdnem egy órai járás, a jószág meg addig ott van magába vagy megy világgá és az is baj. Ha kőműveshez szegődik az ember, az se jó, azt a munkát már itt senki nem bírja, nincs erőnk, nincs kitartásunk, ahhoz enni kell. Enni. Egy napig még csak-csak elmegy, de utána vége, kifújt. Összeakad a lábunk. Akkor már jobb a fuvar, de az sincs mindig.

Én Bányaival szoktam járni például és nem csak azért, mert ismerős, valamikor az osztálytársam volt, hanem mert én vagyok a garancia, hogy a fuvar ott lesz, ahol megállapodott, rendben, időben, és még a lovat, szekeret is hazaviszem, mert a múltkor is, mikor egyedül ment, már az induláskor berúgott, mint az albán szamár itt, a kis boltnál, aztán a tüzépen azt se tudta, mit akar, el is hajtották onnan, hazafelé megint a kis bolt, ott álltak a lovak a tűző napon egész nap, utána meg leesett a bakról a szekér alá, úgy fogták meg a lovakat a harmadik utcában, őt meg biciklivel vitte haza valaki, a Gajdics, oda támasztotta a kapuhoz, becsengetett és elment, nehogy az asszony meglássa. Mert az olyan, hogy csak úgy rikácsol: Minek hozta ide? Mért nem hagyta megdögleni ott, ahol volt? Mért rugatta be? Olyan a hangja, mint az égzengés, mindenki fél a szájától, ráadásul azt hiszi, hogy mindenki az ő férjét itatja, attól részeg. Ha viszont nem részeg, nagyon rendes, precíz ember, csak hát ő is úgy lett fuvaros, hogy elküldték a gyárból, aztán pénzzé tett mindent, a szülők is besegítettek, vett egy kis teherautót, kiváltotta az ipart, hogy na majd ő. Csak azt felejtette el, hogy abba benzin kell, állandóan javítgatni, hol ezt, hol azt venni rá, akkor az adó, biztosítás, egyebek, fuvar meg alig volt, a régiek is piszkálták. Belefáradt, visszamondta az ipart, lovat, szekeret vett, a lóval lehet szántani, gépkapázni, ezt-azt, ha éppen fuvar nincs. Lenne is munkája jobban, mint azelőtt, de közben nála is beütött a válás, azóta nem képes magához térni.

Kis falu ez, közel van a városhoz, az is a baja, nem is lesz ebből soha semmi, mindent a városnak nyomnak, annak idején szó volt róla, hogy a hozzá csatolját, úgyis ott dolgozott mindenki, aki nem a téeszben vagy nem volt egyéni gazda, de a téesznek már alig kellett az ember, minden munkát kiadtak a háztájiba, disznótartást, fejést, elletést, hízlalást, abban a nagy házban jóformán csak a vezetőség volt már meg a gépek a gépállomáson és persze az a pár gépmunkás, akik szántottak, vetettek, arattak. A fiatalok mind bejártak a városba, a középkorúak is, aki csak tehette, olyan volt a világ, menni kellett, ha vinni akarta az ember valamire, itthon meg volt az a kis háztáji, tyúk, disznó, volt, ahol tehén is, akkor pár tő szőlő, gyümölcsfák, zöldség, káposzta, krumpli, ami egy háztartáshoz kell. Jó volt. Volt pénz a gyárból, volt mit enni a háztájiból, emitt-amott még rásegített az ember egy kis napszámmal, hízlaltuk a téesznek a disznót, fejtük a tehenet, nem azt mondom, hogy nagy lábon éltünk, de volt mit enni, telt ruhára is, cipőre, még könyvet is vettünk, jobb tévét, biciklit, motort, az ember lassan azért csak gyarapodott, el tudta valahogy tartani a családját, a gyerekek is tanultak, ki itt, ki ott, volt, aki szakmát, volt, aki gimnáziumban, a nagy gyárakba különbuszok hozták-vitték a munkásokat ingyen, olyan is akadt a faluban, nem is egy, aki kocsit vett, az ember nyugodtan kelt, nyugodtan feküdt. Hogy ez a világ hová lett, nem tudom. Egyről a kettőre megszünt minden, mi meg itt könyökölünk a kocsmában, ebben a szagban egész nap egy pohár sör mellett, mert azt azért ki kell kérni vagy átmegyünk a másikba, mert ezekből van három is, hátha, és azt se tudjuk, mi van, mi lesz. Valami, valami nem stimmel.

Úgy volt, hogy én megúszom, biztos munkahelyem volt a gyárban, a savazóban dolgoztam, mint mindenes, én kezeltem mindent a kis daruval, ha elromlott valami, azt is én csináltam meg, elszívót, forgódobos kádat, elektródát cseréltem, kötözőrácsot csináltam meg amit kellett. Tulajdonképpen a magam ura voltam, büdös volt, veszélyes, de jól fizettek, kaptam veszélyességi pótlékot, volt túlóra bőven, a főnök azt mondta, Sándor, a maga munkáját nem irigyli senki, ne féljen, amíg itt gyártás lesz, magának mindig lesz helye. Igen ám, de egyszercsak nem lett gyártás, eladták a gyárat, aki megvette, annak nem kellett semmi, azóta tán le is bontott mindent. Én meg jöhettem haza, valami kis pénzt kaptam, végkielégítés gyanánt, száztízezer forintot, majdnem harminc év szolgálati idő után. Nem mondom, hogy váratlanul ért az elbocsájtás, akkorra már alig dolgoztunk ott, régiek, először a vidékieket küldték el, a faluból jóformán már csak nekem volt munkám, a feleségem se lepődött meg, azt mondta, eddig is minden nap egy ajándék volt, a többieket már régen kitették, de azért el volt keseredve, egymást vigasztaltuk, ahogy tudtuk, ő imádkozott, mert időközben ő is jehova lett vagy pünkösdista, már nem is tudom, de itt mindenki csak azt mondja, jehovák, oda jár a fél falu, én is elmentem egyszer, de nem éreztem jól magam, énekeltek, kiabáltak, zenéltek, tiszta ricsaj az egész, mondom az asszonynak, te, ez nem igazi. Mert Jézus azt mondotta, hogy ha imádkozni akarsz Istenhez, vonulj el a leghátsó szobába, egyedül. Én is olvastam a Bibliát, abban van, mindjárt a Miatyánk előtt. Hagytam azért, hadd csinálja ott, a jehovák közt, ha ez megnyugtatja, ha ott jól érzi magát, elvégre nincs rossz helyen, én meg gondolkoztam, hogy mit lehetne kitalálni az én koromban, hogy ne menjünk tönkre teljesen.

Azt tudtam, hogy az a pénz mihamar elmegy, a lányom tanult még akkor, a fiam is bejárt a városba iskolába, úgy tettünk, mintha nem lenne a baj, hogy ne vegyék észre, mégis észrevették, a fiatalok nem buták, több eszük van, mint gondolnánk, és ezek nem is gyerekek már, látnak, hallanak, olvasnak újságot, megérezték azonnal, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem azt, hogy elküldtek, azt megmondtam nekik, nem titkoltam, azt is, hogy mostantól egy darabig szűkösebben élünk, spóroljanak ők is, és tanuljanak, nekik az a dolguk, a többit meg bízzák ránk, szülőkre, de erről inkább majd máskor. Annak idején az iskolában jó tanuló voltam, az ipariban is jól ment a szakma, kitanultam a lakatossságot, nem nagyképűségből mondom, de valamivel mindig többet tudtam, mint a társaim, műveltebb voltam, olvastam könyveket, szakmait is, irodalmat is, szavaltam, később még a technikumba is felvettek, levelezőre, de egy félév után ott kellett hagyni, jött a lány, a második gyerek, ezeket most azért mondom, hogy nem voltam egy szakbarbár, a savazót is csak azért vállaltam, mert több volt a pénz, az meg mindig kellett, abból nekem soha nem volt elég. Tudok hegeszteni, gépen is dolgoztam, esztergáltam, martam, voltam melegüzemi kovácsgépeken, belekóstoltam még az asztalosságba is annak idején, ha kell, falat rakok, betonozok, a lakást mindig én festettem, a vizet is én vezettem be, fűtést, kazánt szereltem, akkor még volt miből. Mikor divatba jöttek a végéemek a gyárban, hiába hogy savazó voltam a szerszámosok mégis bevettek, rám lehetett bízni akármit, és ami fontos, bírtam is a munkát, nappal a műszak, délután meg éjszaka a végéem, na, ez az, amit már nem bírnék. Se fizikailag, se idegileg.

A többiek már mondták, hogy üljek a seggemen, úgyse vesznek fel sehová, ötvenéves elmúltam, és az ilyen már nem kell, az ilyen már nem ember, haljon meg. Azért megpróbáltam, elvégre nem ülhetek itthon ölbe tett kézzel, milyen dolog az, hogy az asszony tartson el meg az állam, mikor nem vagyok beteg, megvan mindenem, kezem lábam, fejem, az egészség is úgy-ahogy, csak ahogy mondtam, a gyomrom ment gajdecra a sav miatt, de az is lehet, hogy a vesém vagy a májam, egy kicsit kehes is lettem, abban a savanyú gőzben, az üzemorvos azt mondta, nincs itt nagy baj, be se utalt a kórházba, csak verte a derekamat, a hasamat nyomkodta, kopogtatott, akkor pont nem fájt semmim, azt mondta a kornak megfelelő, de azért vigyázzak, lehet, hogy epe, tapasztaljam ki, mitől fáj és azt ne egyek, például káposztát, ilyesmit. Akkor az ital, a cigaretta, a kávé, azt se. Na, jó, tudom, hogy ezek az orvosok soha nem mondanak igazat, nehogy előjöjjön a gyár felelőssége, mert az is kiderült, hogy kevés a vörös vérsejtem, arra is azt mondták, csak átmeneti, gyógyszert írtak fel és mehettem vissza a savazóba, pedig érzem, hogy azóta nincs erőm, elfáradok hamar, néha megszédülök, pedig nem lennék még annyira öreg, hogy egy ötvenkilós cementes zsákot ne tudjak felvenni. Pedig nem tudok.

Szóval, próbáltam elhelyezkedni, de igazat mondtak itt az emberek, a felvételnél mikor megláttak, már mondták is, nincs hely. A fiatalok kellenek, azokkal még tudnak boldogulni, azokat még ki lehet használni, nincs tapasztalatuk, azt csinálnak velük, amit akarnak, ott csapják be őket, ahol lehet. Gondolom, velünk, vén rókákkal már más a helyzet, dörzsöltebbek vagyunk, megaztán ezek az új gyárosok vagy hogy mondjam, igazgatók meg menedzserek, ezek is mind fiatalabbak, egyiknek-másiknak az apja lehetnék, csak gondolom, hogy az idősebbektől még tartanak egy kicsit, átlátunk rajtuk. Voltam az egyik ilyen helyen, kovácsot kerestek, meg volt adva egy telefonszám a hirdetésben, felhívtam, innen, a kocsmából, kérdezem, milyen kovács kell, melegüzemi vagy amolyan, és ha melegüzemi, akkor alárakó vagy melegítő, merthogy az alárakó az szakmunka, be kell állítani a szerszámot, ütőerőt, satöbbi, a melegítő meg segédmunkás, bár az se lehet teljesen hülye a szakmához, el lehet égetni az anyagot a kemencében, ha meg hidegen adogatja, szétveri az odort, de tönkreteszi a gépet is. Na, nem tudott az illető mit mondani, azt mondja, menjek be, beszéljük meg. Bementem, hát ha még látott valaki kócerájt, az az volt. Volt három lepusztult gépe egy hodályban, egy kemence, gázos, de nem volt bevezetve hozzá a gáz, se szerszámok, semmi. Evőeszközt akart gyártani, kést, kanalat, villát, mert abból mindig kell az embereknek. Mondom, neki, uram, ide nem csak kovács kell, hanem szerszámlakatos, aki elkészíti a megfelelő szerszámokat, egy gépszerelő, aki rendbe hozza ezeket a masinákat. Na, azt mondja, tessék, csinálja, azt mondta, maga lakatos. Uram, mondom neki, én csinálok magának szerszámot, de van fogalma, hogy mi minden kell ahhoz? Kell mesterbélyeg, hidegbenyomó prés, csiszolók, ostorköszörű, gyalúgép, eszterga, edzőkemence és még rengeteg sok minden. Nem szaporítom a szót, nem tudtunk megegyezni, ő úgy képzelte, hogy van gépe és jön majd valaki az égből, aki elkezdi gyártani a kanalakat, ő pedig csak rakja el a pénzt.

Na, csak példaképpen mondom, ilyenek voltak, aztán elszegődtem itt egy cimborához, akinek volt egy öreg munkagépe és szerzett valami munkát, a Szőlőskertben kellett árkot ásni a gáznak, és ahol ő nem boldogult a géppel, ott kézzel kellett ásni. Nem lett volna rossz, de nehezen bírtam. Reggel ki, este vissza a gépel, jöhettünk volna vissza busszal is, de Bandi nem merte otthagyni a gépet, a vállalkozónak meg nem volt telephelye, manapság egyiknek sincs, ezért döcög reggelente az a sok lassú jármű az úton, van azok közt még úthenger is, markoló, dózer, este meg vissza, de van, aki ebédelni is hazajár vele, a forgalom meg áll miattuk vagy éppen csak vánszorog. És az a gép is állandóan rossz volt, bütyköltük kalapáccsal, dróttal, kézzel-lábbal, Bandi meg állandóan ivott, válófélben volt, és ha berúgott, mindig el akarta bontani a felesége lakását, ami egy bérházban van, emeletesben, az elsőn, azt mondta, kicsípem onnan az én részemet a markolóval. Egyszer meg is kezdte, mikor kómában volt, de csak az ablakot verte be a kanállal, a felesége pedig rendőrt hívott, azok meg bevitték a lépcsőházba ls elverték, mint a lovat. Aztán a vállalkozó megunta a církuszt, elhajtott bennünket és fogadott mást.

Na, ez a vállalkozó ajánlott be engem egy haverjához, az kertész, olyan fóliás, egy szezont húztam le, szegfű, krizantén, mikor lefutott, nem kellettem tovább, pedig nem volt rossz hely, kávét adott reggel egy termoszból, naponta két üveg sört, egyet délelőttre, egyet délutánra, azt hazahoztam, és itthon ittuk meg az asszonnyal, szerettük, de az ilyesmire nem adtunk pénzt. Persze azért megkövetelte a munkát is, de ehhez képest normális volt, igaz, mint emberrel soha nem állt velem szóba, hogy például hogy vagyok, a család, ez-az, azt se nagyon tudhatta, ki vagyok egyáltalán, hol lakok, nem is igen érdekelte, egyszer le kellett mosni a kocsiját, na, akkor megkérdezte, nekem van-e autóm. Más semmi. Pedig láttam, beteg ember, olyan gyomorbeteg kinézetűnek láttam őt is, míg ott volt, egyik cigarettát szívta a másik után, asszonyt se láttam körülötte soha, gyűrű se volt az ujján, gondolom, elvált. Azt a kerti földet könnyű volt mozgatni, az egy laza anyag, akkor gyomlálás, permetezés, szóval fizikálisan se volt nehéz, egyedül voltam egész nap, ő meg csak jött, körülnézett, kiadta az utasításokat és már ment is, olyan is volt, hogy egyáltalán nem jött, olyankor én döntöttem el, hogy mit csinálok, de nem álltam le akkor se. Ezt értékelte is, volt olyan hétvége, hogy adott ezer forintot csak úgy. Én maradtam volna tovább is, de nem lehetett, azt mondta, lement a szezon, talán majd tavasszal, de az is lehet, hogy eladja az egészet és valami másba fog, máma így megy.

Olvasom az újságokat ma is, ide, a kocsmába jár vagy háromféle, a megyei, egy országos meg a sport, azt böngésszük, ennyi járatos ember soha nem volt az utcában, tudjuk a híreket, és bizony néha kinyílik a bicska az ember zsebében, mikor ezekről a milliókról, milliárdokról olvasunk, hogy ez is sikkasztott, az is, és még amiről nem is tudunk. Soha, egy szó sincs benne a munkásokról, parasztokról, pedig hát mindenki kenyeret eszik, megy a vonat, jön a csapból a víz, van villany, élelem a boltokban, ruha, cipő. Ezeknek itt, a kocsmában mindenfélét jár a szájuk, de én nem fogalalkozok vele, hogy ki, mennyit lopott meg lop, de legalább löknének nekünk is valamit, elvégre a kutyát is etetik, a macskát is, pedig az nem ember, mi meg azok lennénk, ha igaz. Itt azt is mondta valaki, hogy előbb-utóbb deportálnak majd bennünket a Hortobágyra vagy elviszik kényszermunkára az összes munkanélkülit, cigányt, hajléktalant, utat építeni vagy kőbányába, már építik a barakkokat, ott fogunk lakni míg ki nem hal ez a generáció, a gyerekek meg mennek intézetbe, aki idős, beteges, az meg otthonba, amink van, azt meg elveszik, be kell adni az államnak házat, földet, mindent mert abból tartanak. És ha benne leszünk az unióban, nem kell a magyar rozs, búza meg semmi, nem lesz rá szükség, hoznak be mindent külföldről, Braziliából, Mexikóból, a lengyelektől krumplit, mindent onnan, ahol a legolcsóbb, a ruhaneműt meg az ilyen iparcikkeket, hogy rádió, televízió, Tajvanról, Hongkongból, nem kell a magyar paraszt meg a munkás semmire, mert drágán dolgozunk, mehetünk világgá vagy a lágerbe. Hoznak majd munkást, ha kell, Kínából, Indiából meg Afrikából négereket, milliószám, azok meg itt el fognak szaporodni és egy tányér levesért, marék rizsért egész nap végzik a munkát, vagonokban laknak és nem jár a pofájuk, mert akkor mehetnek haza. Én nemigen hiszem el ezeket a dolgokat, de annak idején azt sem vettük komolyan, hogy ki fognak tenni bennünket az utcára, a bizonytalanságba és mégis az lett. A magunkfajta most teljesen ki van szolgáltatva és ez ellen senkinek sincs egy szava se.

Mikor az asszonyt is elküldték, változott a helyzet nálunk, addig jó helye volt, takarított egy irodaházban, mikor jött ez a váltás, akkor átvette őket egy vállalkozó, át kellett neki venni a dolgozókat is, egy év múlva aztán elküldött mindenkit, ő is kiadta valami alvállalkozónak, akinek nem kellett senki, családi alapon fogott hozzá az egészhez. Ezek mennek. Elküldték a portásokat, ahogy mesélte, az éjjeliőröket, helyette valami biztonsági őrség védi a céget, fegyverrel, kutyával. Hogy ki akarna megtámadni egy irodaházat, azt nem tudom, hacsak valami piszkos üzlet nem folyik odabent, de hát ezen is kár gondolkozni, nem értjük, pontosabban értjük, csak nem érünk vele semmit. Lassan hozzászoktunk a pénzszámoláshoz, napi ennyi, napi annyi, mindig kevesebb. Az asszony a muszájban hamar feltalálta magát, ajánlottak neki két idős embert, akit ápolni, etetni, mosdatni kellett, főzni rájuk, abból maradt nekünk is valami kevés, de ha hús volt, azt a gyerekek ették, mi csak a köretet sok kenyérrel, szafttal, nagy csupor vizet ittunk rá, hadd dagadjon. Akkor zsíros laska, zsíros tarhonya, slambuc, krumplit meg tésztát ettünk minden nap sütve, főve, zsírral vagy csak úgy, reggelire laza teát, ahogy a feleségem kitalálta, hogy egy csipet teafű, citrompótló meg egy csomó víz. Kenyérrel. A kenyeret néha megpirítottuk, megmutattuk neki a zsírt és úgy. Akkor eljárok gombát szedni az erdőbe, eső után talál az ember, lenne is sok, de már annyian szedjük, és mindenki korán megy, hogy leszedje a másik elől, ha valaki látná, csak nevetne, hogy a végén már ellökjük a biciklit és szaladunk az erdőbe, kiabálunk, veszekedünk, hogy én láttam meg először, mint a gyermek, hogy jusson. És azt sem tudom, mi lesz, ha az a két öreg maghal. Már elég közel vannak hozzá. A feleségem azt mondja, akkor majd azon kell gondolkozni, hogy eladjuk a házat, amit közösen építettünk, és venni egy kisebbet, ahol se gáz, semmi nincs, csak villany, esetleg valahol egy tanyát, a Szőlőskertben valami elhagyott hétvégi házat, már nézegetjük is, sose lehet tudni.

Itt nincsenek gazdag emberek, az mind a városban lakik, van pár nagyobb gazda, de az se tud állandóra munkát adni, két kőműves, akik festenek is, de a családdal, Seres méhészkedik, rengeteg földje van, de géppel dolgoztat, esetleg egy-két napra fogad valakit tengeritöréskor, ősszel van az almaszedés, nyáron szőlő kötözés, tavasszal metszés, ásás és persze ezek az alkalmi kisebb munkák, amikre itt vagyunk vagy húszan. Meg a többi, bent, a faluban. Akinek földje volt, visszakapta, de nem a sajátját, hanem valahol, kint, a Búza-tanyán, a Világos dűlőben, amit errefelé csak Doberdónak hívunk, sívó homok, állami tartalékföld volt, legelő, sovány parlag, majdnem öt kilométerre a falutól. Pár év kinlódás után ott is hagytuk mindnyájan. Trágya kellett volna rá, rengeteg, akkor gép vagy valami igás állat. Meg ott lenni, lakni, helyben. Én bevetettem csillagfürttel, azt gondoltam, lekaszálom majd, az jó a trágya helyett, de a diszkós Mányi lovai mind lelegelték, mire észre vettem. Mányinak panziója van meg diszkója a városban, itt meg egy csomó lovat nevel. Mikor szóvá tettem a dolgot, azt felelte, bátyám, be kellett volna keríteni, ezt mondták a Községházán is és ezzel el is volt intézve. A jó, répa- és tengeritermő földeket idejében elhappolta a vezetőség, meg a haveri kör, hektárszámra halászták el előlünk a sajátunkat. Az enyémet is, úgy, hogy ezek a földek nem is kerültek bele a kárpótlásba, addigra már mindnek gazdája volt. Annak idején összebeszéltünk, hogy ötszáz forint lesz egy kárpótlási jegy és senki nem licitál a másikra. Erre fel mi történt? Jött a képviselő úr és felvásárolt mindent, a fél falu határát, aztán elment. Sose lakott itt, ezután se fog, nem is műveli, neki csak a terület kellett, néha tessék-lássék lekaszáltatja, géppel. Pedig mi megélnénk belőle, ha piacra nem is, de magunknak lenne elég élelem és főleg munka. Tudnánk tartani jószágot, az is lehet, hogy itt maradnának a gyerekek is velünk, ha látnák, hogy van valami értelme.

Na meg ott vannak a cigányok is azzal a rengeteg purdével, nem szereti őket senki, mert elviszik az összes segélyt, mert ők aztán végképp nem jutnak ötről a hatra, még kapálni se tudnak, nemhogy mást, kapájuk sincs, semmiféle szerszám, nem is hívja őket senki, pedig nem mind lop. Aki gyárban dolgozott, még elvolt valahogy, megmutatták neki, mit, hogyan csináljon és nem mehetett ki a kapun, hogy eligya az eszét, de ahogy elküldték őket, egyből beléjük szaladt a gatyamadzag, még jobban, mint mibelénk. Hát persze, hogy ennének ők is, csinálják azt a sok gyereket, egyéb örömük nincs is, csak a nemi élet, már gyerekkorban elkezdik, mindenki mindenkivel, anyjával, lányával, ahogy adódik, amúgy meg segélyt kapnak rá, a legtöbbjük abból él. És panaszkodnak, sírnak-rínak, ott ácsorognak a községháza előtt meg a vendéglőnél az egész család, szedik össze a csikket, ha piac van, ott kéregetnek, kuncsorognak, de hát nekünk sincs már semmink, mit adjunk? Én nem haragszom rájuk, csak sajnálni tudom őket, mert nekik aztán végképp nincs helyük ebben a nagyfene demokráciában, lehet, hogy rájönnek egyszer és vándorolnak tovább. Más nép, és itt már mi is idegenek vagyunk, nemhogy ők.

Ismerem őket, azokban a csepp házakban élnek lim-lom bútorok között, nyolcan-tízen, egymás hegyén-hátán és nincs ott semmi. Tudom, mert egyszer ott találtam meg a lányomat pucéron egy cigány fiúval egy surgyén, a fél telep meg az ablakon keresztül nézte a műsort, akkor azt hittem, megölöm saját gyermekemet, de valahogy megbékéltem, a szülő nem tehet mást. Az a kölyök tizenöt éves volt, a lányom tizenhat, hogy hogy találták meg egymást, fogalmam sincs. Angéla, a lányom azt mondta, a buszon ismerkedtek meg, a fiú is bejárt valami iskolába, és addig-addig, hogy elcsábította. Oda, hozzájuk. Te, mondom neki, ide is jöhettél volna vele, mihozzánk, ha már annyira nem bírtál magaddal, ha már annyira kívántad, itt a ház üresen, sose vagyunk itthon, és akkor nincs ez a szégyen. Vittem orvoshoz, az azt mondta, érintetlen, biztos csak játszottak, csakhogy én nem hittem, hiszen láttam, mit csináltak, ahogy nem hitte el más sem a faluban, ilyenkor ezt mondják mindenkinek. És utána még eljött az a fiú hozzánk, felöltözve, öltöny, nyakkendő, hogy ő bocsánatot kér, azt hittem, agyonvágom. Pedig jóképű gyerek volt, látszott, eleven, olyan, aki a jég hátán is megél. Azt mondta, ő nem olyan, azért hogy cigány, szakácsnak tanul, szakmája lesz, kosztja, és szereti Angélát. És hogy ne legyek fajgyűlölő, ők is olyan emberek, mint én vagy a másik magyar. Nem tudtam se köpni, se nyelni. A lányom meg odaállt mellé. Hogy ő is szereti. A saját lányom. Ott csókolgatták egymást, mint a szerelmesek, előttem. Velem meg megfordult a világ.

Megegyeztünk azért, hogy várnak, és Angéla nem megy oda többet, de mai ésszel már azt gondolom, hogy csak ment. Szép lány volt, fejlett, fara, melle, minden, nyolcévesen már megjött a vérzése, tényleg nem volt már gyerek tizenhat éves korára. Itt, a cimborák csak röhögték az egészet, ugrattak, na, lesz egy furi kis barna unokád. És hogy lőttek a lányod iskolájának, mert amelyik megkóstolja egyszer egy fiúét, persze, nem így mondták, azt attól kezdve más nem érdekli, se a tanulás, se a szülők, se semmi, csak az a bizonyos. Minél nagyobb. Úgy is lett. Mire észre vettem, kimaradt az iskolából, pedig tovább is ment minden reggel a busszal, de hogy hová, fogalmam sincs. Csak később tudtam meg, hogy nem az iskolába, henem fiúzni, ezzel az Attilával, a cigánnyal, később mással, úgy tudtam meg, hogy a fiú itt kereste, nem tudjuk, hol van? Nem tudtuk. Mikor hazajött, kérdőre vontam, de csak a vállát vonogatta, minek tanuljon? Úgyse kell sehova, mit akarok? Minek törje magát? Mit érünk mi, én meg az anyja a nagy becsületességünkkel, tisztességünkkel, kilöktek minket is az utcára. Kinek kellünk? Az anyja megpofozta, de nem ért el vele semmit, aztán orvoshoz akarta vinni, de azt a választ kapta, hogy felesleges, tud ő vigyázni magára, és másnap megint ment. És azután mindig, azóta is. Pénze volt, ruházkodott, itthon nem is nagyon evett, már alig ismertünk rá. Utána már nem is nagyon járt haza, azt mondta, dolgozik. Attilától, a cigányfiútól tudtuk meg, hogy valami panzióban lakik, ahogy ő mondta, ott rendel. Szomorú volt, én is. Aztán beszélgettünk Angéláról, azt mondta, még mindig szereti, mondjuk meg neki, hogy visszavárja, a nyakamba borult és sírt. Hát hogy mondjam meg neki, ha sose jön haza, mondd meg neki te. Fogadkozott, hogy ő majd haza hozza, kiveszi belőle a kurvaságot, az anyja tudja, hogy kell, de nem lett belőle semmi. Ezidáig.

Nem sokkal ezután Marci tűnt el, a fiam, tizenhét évesen, egy éve lett volna még az érettségiig, nem is tanult rosszul, úgy terveztük, hogy ha akar, megy tovább, főiskolára, érdekelte a számítógép. Ők egy szobában aludtak Angélával, mi a másikban, nem tudom, mi történt közöttük, de akkoriban már állandóan marakodtak, Marci lekurvázta a testvérét, azzal fogadta egyszer, hogy menjen ki a szobából, kurvaszaga van, és nem volt hajlandó Angéla után fürödni, vécézni is kijárt inkább a klozettra, azt mondta, azért, mert nem akar nemibetegséget kapni. Egy éjszaka aztán hangos veszekedésre ébredtünk, valami történhetett közöttük, mert Marci kirohant a szobából, és nem volt hajlandó visszamenni, van egy kis dikó a konyhában, oda feküdt le. A feleségem kérdőre vonta őket, mi van? Mit civakodnak állandóan, mi a baj? Nem mondott egyik se semmi lényegeset, Angéla nevette az egészet, azt mondta, a kisfiú biztos rosszat álmodott, mikor Marcit faggattuk, nem szólt, csak a fejét rázta, sírt. Azt se tudtam, mit csináljak. Pár nap múlva pedig eltűnt, nyoma veszett. Nem mondom, a lányom dolga is nagyon bántott, de a fiam miatt teljesen kikészültem. Azt mondtam a nejemnek, anyjuk, most főzzél valami gombát vagy gyökeret, csak finom legyen, és ne ébredjek fel tőle reggelre, mert ezt már nem tudom kibírni.

Érzékeny szívű, szöszke gyerek volt, olyan álmodozó fajta, külsőre, arcra az asszonyra hasonlított, olvasott naphosszat vagy a zenét hallgatta, már mikor nagyobb lett, férfiasodott egy kicsit, mondom neki, te, mért nem mész valahová, barátokhoz szórakozni vagy a lányokhoz, néha ment is, de inkább ült itthon. Pont az ellentéte volt Angélának. Volt ilyen osztálykirándulás a gimnáziumban majd' minden évben, oda is csak egyszer ment el, azt mondta, nem érezte jól magát, mindenki ivott, még a tanár is, a sátorban összefektették őket a lányokkal, körbeszarták, hugyozták, hányták a tábort, mást nem is nagyon csináltak, csak ittak, mentek, cipelték a hátizsákot, azt se tudta, merre jártak, nem láttak semmit csak hegyet meg erdőt. Jól van, mondtam neki, ha nem akarsz, ne menj. Pedig akkor még volt pénzünk, még dolgoztunk. Most meg elszökött. Mentem a rendőrségre, kerestettük, azt mondták, kilépett az országból ekkor és ekkor. Később kaptunk tőle egy lapot Párizsból. Azt írta, üdvözöl bennünket, a város szép, majd ír. Nem írt. Azóta sem. Mástól tudtam meg, hogy egy barátjával mentek ki Franciaországba, ahol koldulnak. Abból élnek. A barátja haza látogatott két napra, az már nagykorú, a szüleitől tudjuk, hogy ketten bérelnek egy lakást, napközben koldulnak az utcán, forgalmas helyeken, jól élnek belőle. Ki van téve egy tábla a nyakukban, hogy tizenhat éves vagyok, egyetemre akarok menni, de nincs rá pénzem, így. És hogy mindig együtt vannak azzal a fiúval, valami Csabával, vigyáznak egymásra. Az apja sírva mesélte, sírtam én is, azt mondtam neki, hozassuk haza őket a Vöröskereszttel vagy valahogy, de ő azt mondta, hiába. Késő. Úgyis kimennek megint, ha meg az én fiam is nagykorú lesz, végképp nem csinálhatunk semmit.

A maszeknál dolgoztam akkor, a diósvári kukorica szárítót vette meg, rögtön leszerelt minden berendezést és eladta, a helyébe csinált ripp-ropp egy műanyagdarálót, ahhoz csak egy csarnok kellett, az volt régen a raktár vagy tároló, meg gépek. És egypár munkás. A cimborám szólt, mert az ilyen munkahelyek úgy terjednek csak, szájról szájra. Valaki szól a másiknak, barátjának, van egy hely, gyere. Kaptam is az alkalmon rögtön, láttam is már ilyen munkát, baj nem lehet. A tulajt mindjárt elneveztük egymás között Drakulának, mert úgy állt a foga, röhögtük is a háta mögött, úgy látszott, jó lesz, a város határában volt a telep, odáig kerékpárút vitt, az egész nem volt több hét kilométernél biciklivel, úgyhogy buszra se kellett költeni. Drakula aztán úgy is viselkedett, ahogy kellett. Mindjárt az elején elmondta, hogy itt nincs lazsálás, nincs ebédszünet, nincs szabadság, betegség, és a munkaidő is addig tart, ameddig ő mondja. Ha kell, vasárnap is dolgozunk, sok a dolog. Tényleg, ott volt a rengeteg hulladék, selejtes árú, temérdek engusz, mint egy hegy, azt kellett ledarálni, hogy újra felhasználják. Már az elején láttam, hogy baj lesz, mert itt van polietilén is meg pévécé is, azokat nem lehet egybe darálni, szóltam Drakulának, nem lesz jó. Azokat külön kell. Jól megnézett magának, már láttam, hogy utál. Azt kérdezte, mi maga? Mérnök? Vagy ellenőr? Mondom, nem, csak értek valamit hozzá. Van, ami hőre lágyul, a másik keményedik. Azt mondta, engem ő nem azért fizet, hogy okos legyek. És hogy takarodjak. Ha meg nem tetszik, mehetek világgá.

Na jó, takarodtam. De láttam rajta, hogy már rajtam van a nyereg. Állandóan belémkötött, ha meglátott. Targoncával hordtuk az anyagot a darálóba, itt-ott lehullott róla valami, a többieknek nem szólt, de engem mindig letolt, azt mondja, mérnök úr, így szólított azóta, mérnök úr, leejtett valamit! Szedje csak össze, de azonnal! Visszamentem, összeszedtem, és ha közben emiatt kiürült a gép, már kiabált is, mérnök úr, az isten tegye magába a fitymáját, üresen jár a gép! Mi a túrót csinál, alszik? Vagy a farkát veri? Arra majd ott kérje meg a feleségét estére! Van felesége? Szokta verni? Vagy szopatja? Na, jó. Nem szóltam rá semmit. És az ebédszünet. Hát ha az ember dolgozik reggeltől estig, csak enne valamit közben, pláne én ezzel a nyavalyás gyomrommal, de nem lehetett leállni. Vittem margarinos kenyeret, azt rágtam el déltájban, munka közben, gondoltam, azért nem szólhat. Dehogynem szólt. Ha megraktuk a gépet, akkor már csak csömöszölni kellett egy bottal, hogy az a sok ágas-bogas engusz ne akadjon fenn, volt ez vagy öt perc, tíz perc, utána futás a targoncával újabb anyagért. Én akkor ettem, mikor csak csömöszölni kellett, mégse volt jó. Azt mondta lefoglalom az egyik kezemet a kenyérrel, lassabban dolgozok, majd levonja. Kivette a kezemből a kenyeret és eldobta az udvaron. Azt hittem, nekimegyek.

A ledarált anyagot két ember lapátolta zsákokba, lemérték, aztán szaladva vitték az keresztül az udvaron, itt csak futásban volt szabad közlekedni, udvar végében állt egy kamion, fák, bokrok között az árnyékban. Rájöttem, ha az alá elbújok, elférek ülve, megehetem a kenyeremet, a talicskát meg betolom addig a bokrok közé, így aztán ha bent keres, elmentem anyagért, ha meg kint nem talál, gondolhatja, hogy bent dolgozok. Egy darabig jó is volt, a kollégák láttak, de nem szóltak, ráadásul rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy a kamion alatt tányérok vannak tele ételmaradékkal a macskáknak. Drakulának volt vagy hat macskája, hogy minek, nem tudom, itt aztán nemigen rágott meg az egér semmit. Amúgy is, ahogy megfigyeltem, csak a nyers húst szerették, csirkebelet, ilyesmit. Na, az az igazság, hogy néha feljavítottam a kosztomat maradék pörkölttel, hússal is, töltött káposzta is volt, rántott hús, amit azt se tudom, mikor ettem utóljára. Volt persze olyan is, hogy össze volt keverve minden, mint a moslék, azt meghagytam a macskáknak meg a tejet, levesfélét, nyers húst, de amit lehetett, szégyen, nem szégyen, megettem. És nem lett semmi baja tőle a gyomromnak! Nem fájt. Úgy látszik, csak enni kéne rendesen. Volt, hogy haza is tudtam vinni egy kis zacskóban az asszonynak, ha olyasmi volt. Eleinte tiltakozott ellene, de aztán megette ő is. Nemhiába mondják, az éhség nagy úr. Hát az is.

Drakula a csarnok előterében ücsörgött egy elkerített kis üvegfalú ketrecben, ott füstölt vagy telefonált egész nap, aludt is, úgy ülve, olvasta az újságokat és fülelt. Meghallani, ha egy gép üresen megy, nem bőg annyira és akkor már emeledett fel a székéről, olyan lett a pofája, mint egy oroszláné, mi van?! Kiabált, mocskosul beszélt, úgy szaladt ki a csarnokba, mint a rugó, acsarkodott, amúgy egy filigrán ember, majdnem mint én, olyan negyvenes, de harcias, harapós kinézetű, mondta is egyszer a cimborám, hogy ezt biztos a kutyák nevelték, mert csak vicsorogni, morogni tud. Azt kellett volna látni, mikor megkérdeztem, mondja már, be vagyunk mi jelentve? Hogy a nyugdíj, a tébé, ilyesmi. Merthogy a munkakönyvünket azt elszedte mindjárt az első napon. Úgy nézett rám, undorodva, mint egy békára, nem tudott mondani hirtelen semmit. Azt kérdezte, mi is a kérdésem? Mondom neki, azt szeretném tudni, hogy be vagyunk-e jelentve. Be, mondta aztán, persze. Miért? Mit akar maga azzal a bejelentéssel? Hát, mondom, a nyugdíj miatt. Meg ha itt baleset ér. Mért, kérdezte, maga nyugdíjba akar menni? Meddig akar maga élni? Magának már a temetőben kellene sétálgatni szabadidejében, hogy szokja! Ha meg baleset éri, majd idejében szólok a boncmesternek! Ezzel el is volt intézve. Mái napig se tudom, hogy be voltunk jelentve vagy sem, de szerintem nem.

Déltájban hozták neki az ebédet, mert neki bezzeg volt ebédidő meg ebéd is, egy nő jött egy kispolszkival, kipakolt, nem tudtuk, hogy a felesége volt vagy valami cseléd, mert nemigen szóltak egymáshoz jóformán semmit, a nő ahogy jött, már ment is. Na, ilyenkor figyeltem. A főnöki ketrec ablakát majdnem teleragasztotta pucérnő képekkel, ennyit még életemben nem láttam, kicsik, nagyok, siheder kölykok szoktak ilyet kiragasztgatni, a fúk, aztán kinövik, ez úgylátszik nem. Közte átlátott azért, mi meg be. Mikor komótosan megebédelt, vitte a maradékot a macskáknak, hátra, a kamion alá. Hívta őket, ci-ci-ci! Ci-ci-ci, mert azok szanaszét voltak, ki a napon, ki az árnyékban lustálkodott. Én pedig nemsokára úgy intéztem, hogy menjek én is, nehogy a macskák összepocsékoljanak mindent, mire oda érek. Igyekezni kellett, elhessegetni, szétrúgni köztük, aztán megnézni, mi van. Így ment.

Nem bántottam én egyiket se, soha, csak úgy tettem a lábammal, de akkor sikerült egyet eltalálni rendesen. Pirított máj volt, sok hagymával, a főnök nemigen szerethette, majdnem úgy volt, ahogy hozták neki, a nyálam mejdnem elcsordult, ezek meg csak szagolgatták, el is ugrottak onnan, mikor csaptam egyet, de az egyik csak nézett rám, nem ment el, csak húzódott, akkor bele rúgtam. Nem kellett volna. Nyávogott egy nagyot, nem is hogy nyávogott, hanem olyan sértődött hangon jajgatott egyet, jó hangosan. Nem lehetett pedig nagy rugás, guggolva, görnyedve a kocsi alatt még lendületet se tud venni az ember. Ez a rohadék mégis meghallotta, éppen kint volt az udvaron, közelben. Mi baj van, kiscicám, mi a baj, mi lett veled, mért nem eszel, igy a macskának, de az vele se állt szóba, hanem húzta az iramot valahová hátra, Drakula meg hívta, ci-ci-ci, gyere, egyél, itt a sok finomság, hol vannak a többi? Jött egyre közelebb a kamionhoz, én meg alatta, most mit csináljak? Csalta a macskákat az ennivalóhoz, lehajolt, mutatta volna nekik a tányért, akkor vett észre. Meglepődött. Mit keres maga itt, kérdezte. Mondom, ennék. A macskáknak úgyse kell.

Nem tudom, honnan volt erőm, de mikor kimásztam és odavágott a bottal az inamra, ide, a térdhajlatba először megroggyantam, de utána elöntötte az agyamat a vér, kicsavartam a csömöszölő botot a kezéből és vertem. Agyba-főbe. Vakon. A fejét is. Először védte magát, de látta, hogy több kettőnél, hogy képes vagyok agyonverni, akkor elkezdett szaladni befelé, az irodájába. Én meg utána. Még bent, a csarnokban is kapott párat a hátára, az emberek meg nézték, nem csináltak semmit. Magára zárta az ajtót, én meg arra gondoltam, még beverem rá az üveget is ezzel a sok pucér kurvával, de addigra már ott volt mellettem a cimborám, fogott, csitított, Sándor, Sándor, hagyd abba. Gyere. Gyere innen. Na. Fogtam a biciklit és eljöttem haza. Végig danoltam az úton, évek óta nem volt olyan jókedvem, az asszony pedig megijedt, mikor meglátott, mi van? Beteg vagy? Dehogy vagyok, mondom, csak ember vagyok. Megint. Hüledezett, mikor elmondtam neki, jaj istenem, jaj, jaj, mi lesz most? Nem bánom ém, mondtam neki, akármi lesz. Így kell ezekkel bánni. Belevágni a pofájába, ütni vágni. Mert ezek nem tudják, hogy merre, hány méter, hogy hanyas gatyát hordanak. Csinálnék én itt rendet az egész országban, ne félj.

Nem tudtam leülni, álltam a konyhában és magyaráztam, az asszony meg csitított, halkabban, te, meghallják! Hát hallják! Akasztanám fel, mindet, először is az ügyvédeket, mert a csibászek, tolvajok, rablók mellé álltak a törvénnyel, aztán a többi csalót! Mert ezek miatt lettünk földönfutók, senkik, miattuk kurva a saját lányom, őmiattuk ácsorog a fiam az utcán, mint egy világcsavargó, kéreget egy táblával a nyakában, nincs becsületünk. Ott van a becsület, az igazság, a törvény, ahol a pénz van. Azt pedig az enyémből meg a tiedből harácsolták össze. Soroltam a magamét, az asszony becsukta az ajtót, hogy ne hallatszon ki, én meg megint kinyitottam. Sőt, kiálltam az ajtóba és mondtam, mondtam. De hát nem nagyon hallotta senki. Ilyenkor, nappal nincsenek az utcán, mikor pedig átmentem a kocsmába, hogy megtárgyaljuk ezt a dolgot, akkorra már lehiggadtam. Kérdezték, mi van? Mit keresek itt ilyenkor? Elküldtek? Azt mondtam, nem egyeztünk, kitelt az időm. Ennyi. Nem nagyon hitték, biztos látszott még rajtam, hogy ideges vagyok. Ide jár e postás is először, itt találja meg az embereket, néha fizetnek is neki valamit. Nekem is hozott egy képeslapot, a fiam írt, Londonból. Azt írta, átjöttek ide, a város szép, majd ír. Azt már hallomásból tudtam, hogy most már nem Csabával van, hanem valaki idősebb emberrel. Gyorsan átfutottam, meg se néztem a képet, nem érdekelt, aztán zsebretettem, ne is lássák. Úgyis tudja mindenki.