„Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát felfedezni, ki vagyok?”

Oidipusz

1976. VI. 28. Dresden

Te idegen vagy, aki ezt a naplót illetéktelenül olvasod, és ne hidd, hogy ezekkel, majd mindent megtudsz rólam.

1977. IV. 5. Debrecen
1977. IV. 5.

Ma vagyok 36 éves. Van-e még valaki, aki életkorának ezen napján kezd el naplót írni?

Másodikán volt itt nálam Szabó Orsolya rádiótól, riportot csinálni. Előzmény: Megnyertem a Mozgó Világ szociográfiai pályázatát, melyet tavaly hirdettek meg. Február 7-én kaptam meg erről az értesítést, illetve a meghívást az ünnepélyes eredményhirdetésre. Nagyon izgultam. Mindig marhára izgulok. Megkerestem a térképen a Böszörményi út 24 számot. (Amikor megkaptam a meghívót, egy hang kijelentette: ide el kell menni ez új volt. (a hang) Elmentem. Nem ettem semmit aznap. Elmentem a ház előtt, felnéztem, aztán pontosan érkeztem. Amit írtam, az botrányt okozott. A szerkesztőségben jótékony kupleráj volt, megnyugodtam. Farmer, hosszú haj, szakáll, stb. Mindenki értelmiségi. Én nem. Mindenki író, újságíró stb. Én nem. Ez persze nagyon jól esett. Az 5000-FT-os első díjat 7000-re emelték, és úgy óvatosan beosztva sokan foglalkoztak velem. (át kellene egy kicsit alakítani stb.) Én mindent ígértem, de tudtam, hogy nem fogom lényegében átalakítani a dolgozatom.

Aztán jön egy távirat, hogy Orsolya rádióriportot akar velem csinálni a pályázat miatt. Minden porcikám tiltakozott ez ellen a riport ellen, de közben tudtam, hogy a riport meglesz.

Ideges voltam, pedig bevágtam egy Seduxent. Ennek az lett aztán az eredménye, hogy nem voltam valami fényes. Szóval … voltam és tompa. Mit csináljak? Nem érdekel. Ha az ember győz, úgyis jó minden, és én győztem.

A nő azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem a szándékomban egyszer a fantáziámra, és nem a valóságra támaszkodva írni.

A szociográfia, úgy látszik, olyan terület, ahol még én is megélek. Orsolyáék felvittek Pestre. A kocsiban már jó benyomást kelltettem.

1977. IV. 10. Húsvét

Ma nagyon rossz napom van. (Miért, tegnap jó volt?) Egyre plasztikusabbá válok magam előtt. Lesz majd egy erkélyem, ahol talán utolér a szívroham. Közben süt a nap, zümmög a csend. Meg hasonló gondolatok. Sokat foglalkoztat a halálom mostanában, holott semmi okom rá.

Otthon voltam, de azzal, hogy eljöttem már ma, elrontottam az ő ünnepüket is, meg a magamét is. Hiába akarok szabadulni az ilyen gesztusokkal, még rosszabb.

Miért nem nősülök már meg – kérdezi (anyám szájával) a nővérem. Körülbelül öt perc kellene ahhoz, hogy kifejtsem, miért nem. És akkor szétpukkanna az a léggömb, amit most családnak hívnak. Anyám beleroskadna a felelősségbe és felemésztené a fájdalom, és hiába. Már késő. Nagyon késő. Van-e értelme tehát? Nincs. Rajtam ez sem segíthet. Sehol nem érzem már jól magam, otthon a legkevésbé. Kimennék a világból legszívesebben. Hát kire varrjam az idegbajomat? Kinek csináljak hülyegyereket?

R-hez is legfeljebb egy napra fogok menni ezentúl. És nem hívom meg őket. Meg senkit.

Megpróbálok ebből az egészből energiát kovácsolni, ha lesz lakásom. Nincs már lehetőségem, mint tudomásul venni azt, amit már régen tudomásul kellett volna vennem.

1977. IV. 22.

Ma kaptam a Berkovitstól levelet, hogy keresnek „hátteret” ahhoz, hogy a nyertes szociográfiákat közölhessék. „Talán megy”. Ez persze azt jelenti, hogy nem fogják közölni. Szarok bele, de azért rosszul esik. Egészen lehangolt.

Tegnap (21-én) felvételiztem a ML.-esti egyetemen, mindent tudtam. A felvételiztető alak meg is dicsért.

Most még gyorsan le kellene németből vizsgáznom, hogy fordíthassak. Meg megtanulni gépírni és a gyorsolvasást. Rengeteg dolog! Ez a szociográfiai ügy teljesen lehervasztott. Persze, lehet, hogy az ilyen „nem közölhető”-botrány jó reklám, jobb, mintha simán közölnék.

Odaát ordít a gyerek.

Megvettem Csalog Zsolt és Veress Miklós könyvét. Mindkettő meglepően jó.

1977. IV. 27.

Tegnapelőtt megpróbáltam új, életet kezdeni. Ma még tart; ital semmi. Pocak ellen torna, este írás, reggel német tanulás. Ez utóbbira még nem került sor. Ezt egyébként már sokadszor elhatároztam, de aztán nem lett semmi belőle. Mindegy, ha nem megy, gyakrabban kell elhatározni, és legalább azokon a napokon egészségesen élek.

Nem megy az írás sem, nem inspirál semmi, válogatom az anyagot, s közben telik az idő. Ki kellene bővíteni az NDK-sztorit, és egy kiadónak felajánlani. Aztán a verseimet is esetleg. Meg az albérlő-novellákat is fel kellene újítani. Mennyi munka! És nem csinálok semmit. Meddő élet. Más ilyenkor megnősül, nekem, meg küzdenem kell önmagammal úgy, hogy mindenről le kell mondanom. Miért? Mert nem lehet másként.

Fuvarost kerestem ma, de csak holnap fogunk vele találkozni, hogy sódert vigyen a telkemre.

1977. VI. 28.

Azt hiszem, ez az utolsó estém a Mester utca 25 szám alatt. Kissé el vagyok érzékenyülve. Arra gondolok, akit itt nagyon szerettem és sok minden másra. Mindehhez Démis Roussos érzelgős muzsikája.

Csomagolok.

Tarsolyomban Berkovits ajánlata: egy könyv Leninvárosról. Nekem kellene megírni. Sok minden megváltozott attól kezdve, hogy ide beköltöztem. Most tulajdonképpen sírnom kellene.

Istenem, micsoda bulik voltak itt! Amikor még barátaim is voltak!

Soha nem hittem volna, hogy egyedül fogok búcsúzni ettől a szabálytalan szobától.

Valahogy összenőttünk.

Mi lesz?

Majd meglátjuk. Harminchat éves vagyok. Szeretem a zenét, a verseket és mindent, ami izgalomba hoz. Megnyertem egy szociográfiai pályázatot, betiltottak, és most írnom kellene egy könyvet. 25-én (szombaton) kaptam meg erről Berkovits levelét.

Azt hiszem, lassan író kell, hogy legyen belőlem.

Nagyon várom az új lakás élményét. Konyakot iszom, régi időkre emlékezve, és régi barátokra.

Szomorú, szükségszerűség: csak egyedül, mint a halálban.

Itt ülök, mint egy rekviem tárgya, a lábam a csomagokon. Gyermekkocsik Katonai sisak. Úgy érzem magam, mint aki sír. Ma nem voltam német órán, és a héten nem is leszek. Ettől a lakástól most búcsúzom harmadszor. Úgy érzem, most végleg. A fene tudja, sajnálom ezt a kretén szobát, kretén ifjúságommal együtt. Hát, holnap talán költözöm. Adjon isten nosztalgiamentes jövőt.