Tiszta hab volt a környék, ahogy a tortán fehéredik, Laca ezt látta, reggel világosságra ébredt, megdörzsölte az ablakot, hogy kilásson azon a kis lyukon, aztán fel sem öltözött, kiszaladt gyorsan az ajtón, lemarkolt a lába elé és megkóstolta, hátha édes, nem volt az. Nevetett, milyen jól becsapta magát, hiszen tudta ő ezt a nélkül is. Gyorsan visszaosont, a deres kilincset halkan nyomta le, fel ne ébredjenek az apjáék, és csendesen zárta az ajtót, nehogy kiessen a kés, amit az apja szúrt minden este az ajtó deszkájába a rontó gonosz ellen. Ilyenkor a nagyanyját is látta, ott ült a kisszéken csukott szemmel, mint a halottak és őrá mosolygott, de tudta, nem igaz. Az ágyban didergett egy kicsit, majd eszébe jutott a reggeli ima: Én Istenem felébredtem, te őrködtél énfelettem, köszönöm, hogy megtartottál, hogy felettem virrasztottál, ámen. Az anyja azt mondta, e nélkül nem szabad felkelni soha, mert megveri az Isten.

Az apja kezdte valamikor Lacának szólítani, vagy ha jókedve volt, Pucámnak, akkor örülni lehetett, meleg tenyerével simogatta a fiú arcát, aztán a magáét, nahát, mondta, milyen sima a kis pofád, szinte jó hozzáérni. Lacának is jólesett, ő is végighúzta a kezét az apja arcán, száján, de az nevetve arrébb húzódott, na! Ez csak akkor volt, mikor az apja reggel maga mellé engedte az ágyba, és játszottak egymással a paplan és a birkaprém alatt. Birkóztak, az apja hagyta, hogy győzzön, harapdálta közben az arcát, dohány-szagú volt a szuszogása, csípett is, henteregtek, az anyja pedig azt mondta, te bolond, mit csinálsz azzal a gyerekkel, még agyon nyomod! Az apja majdnem pucéron aludt mindig, odaszólt az anyjának, Julis, gyere te is a két férfi közé, ha mersz!

Csakhogy nem volt mindig jókedvű az apja, inkább szigorú, morcos, ha úgy nézett a szemével, nem is lehetett hozzá szólni, olyankor csak morgott, mint a kutya, azt mondta Lacának, te féreg! Az anyjának meg: te pióca! A vérem szívjátok! És hogy villogott a szeme részegen! Ne mondj neki semmit, gyermekem, súgta ilyenkor az anyja, látod, hogy nem normális, majd elmúlik. Az apja nagyokat csuklott, félig ült, félig feküdt Anna néni régi, bordószínű kölcsön-foteljében és aludt, aludt. Vagy kidobált tányért, fazekat mindenestől az udvarra, dühöngött, kilökdöste az anyját az a házból, Laca már magától ment, eredjetek! Haza ne gyertek többé! Ők pedig szaladtak Anna nénihez a szomszédba, ott aztán sírás-rívás, Anna néni gyorsan megágyazott az anyjának a heverőn, Lacának a karos falócán, pihenjetek, nyugodjatok, mondta, aztán ő is sírt egy kicsit, édes pálinkát töltött nekik, igyátok meg, jót tesz. A lóca az ablak alatt állt, a fiú azon át leskelődött, mit csinál otthon az apja? Mert megbánta mindig, ha elmúlt a mérge, vagy másnap, mikor kialudta magából, kiment az udvarra le-feljárkált a hóban, nyáron az utcára is kicsoszogott, kiabált, hol vagytok? Gyertek elő! Julikám! Pucám, kisfiam, nem bántalak benneteket! Sírt, ütötte magát ököllel, meg akarok halni! Megölöm magam! Az anyja már ment volna, istenem, még kárt tesz magában, sopánkodott, de Anna néni visszaparancsolta az ágyba, majd holnap! Hadd tudja meg a piszok! Most jókedve volt, reggel megcsipkedte az anyját az ágyban, aki visított, menekült, mégis sikerült lehúzni róla a takarót, felkelni, kiabálta, reggel van! Aztán addig birkóztak, hogy leestek az ágyról a földre, ott meg hideg volt, gyorsan vissza az ágyba, te nem, mondta az anyjának, tessék hamar begyújtani, reggelit csinálni, dolgozni! De előbb adjál egy csókot! Nem! De! Nem adok! Adjál, mert megpofozlak, tudod, hogy eljár a kezem! Mikor megkapta, Laca ágyához szaladt, hol vagy Lacám, kérdezte, a fiú pedig már nyújtotta a karját, ő következett. Utána kiszaladt egy szál gatyában, mezítláb a ház elé, megmosta az arcát a friss hóban, kacagott, hógolyóval megdobálta Laca anyját is, aki nem nagyon örült neki, inkább fát vágnál, hé, kiabálta, miközben egy nagy marék havat tett a piros lábasba, teának, ott a kerítés, mondta rá az apja, és a karját, mellét dörzsölte a hóval.

Laca tudta, hogy az apja egy lusta, korhely disznó, aki sokszor napokig nem jön haza, és akkor is minek. Nagyokat böffent olyankor, dől belőle a szesz szaga, nem jó neki semmi, rossz helyen van a lábas az asztalon, a szék, az étel egy moslék, aztán ha olyan a kedve, kihajít mindent, ami a keze ügyébe kerül, majd beleesik Anna néni foteljébe és alszik. Akkor már nincs baj. Az anyja meg csak sírdogál és nézi. Én meg csak nézem, panaszkodik a lesoványodott asszony mindenkinek, de nem tudom, meddig. Mert a vége úgyis az lesz, hogy megölöm magam. Vagy őt. Vagy mindnyájunkat. Laca is sír egy kicsit ilyenkor az anyjával, aztán megkeresnek az udvaron mindent, lábast, kisszéket, csuprot, tűzhelykarikát, rendet raknak a házban, élni csak kell, az anyja léceket szakít ki a vágóhíd kerítéséből, kisfejszével úgy-ahogy felaprítja, majd eldugja a szerszámot megint, nehogy ez a vadállat összevágjon bennünket részegen, magyarázza Lacának, mert egyszer még megtenné. Hát ember ez, mondjad?

Még jó, hogy a falu szélén laknak, a boszorkány házában, nem messze a vágóhídtól, ahol az apja dolgozott valamikor, nem volt ő hentes, csak olyan lefogó ember, aki letaglózta az állatokat, kieresztette belőlük a vért, majd behúzta a terembe a bölléreknek. A vágás azonban megszűnt, csak az üres épület maradt és a hosszú kerítés az udvara körül, abból lopkodták a léceket az anyjával, mert az apja nem volt hajlandó többé a vágóhíd közelébe se menni. Akkoriban minden nap húst ettek, hagymás vért, vesét velővel, májat, disznót, marhát, néha gyenge borjút is, akkor tepertőt, a körömből kocsonyát, mára pedig semmi, panaszkodott az anyja mindenkinek, úgy képzeljék el, hogy reggel felteszek egy fazék vizet, de még nem tudom, mit fogok benne főzni.

Az asszonyok ennél többet is el tudtak képzelni, de nem mondták, csak bólogattak, sopánkodtak, édes jó Istenem, de rossz a világ! De még rosszabbak az emberek, Juliska! Úgy, ahogy mondani tetszik, helyeselt Laca anyja. Mert az itt a legnagyobb baj, megmondja ő kerek-perec, hogy a férje, ez a szép szál díszvirág nem hajlandó dolgozni semmit, csak iszik, csavarog, meg udvarolna állandóan, mostanában például valami Hamarnénak, álmában beszél, tetszenek tudni, onnan sejtem, de hogy ki lehet? Ott bezzeg tudja vágni a fát! A nyáron kapált is neki, krumplit, tengerit, ott is alszik, ott eszik, iszik a szépasszonynál, mi meg itthon éhezünk. Úgy bizony. Hogy miért nem marad ott akkor örökre, azt én sem tudom. Gondolom, csak addig kedves, míg dolgozik, utána mehet haza. Mit kell tűrni az embernek, sírta Lacának otthon, látod? Hát ezt érdemlem én? Mi az én bűnöm?

Laca sem tudta, csak arra figyelt, ha az anyja sírni kezd, ő is könnyezzen egy kicsit, ezerszer hallotta már, de ez még mindig jobb volt, mint amikor az apja részegen mindenkit agyon akart ütni, őt is. Csak bajnak van, hallotta egyik éjjel, nincs semmi haszna, eszik, mint egy felnőtt, és még taníttassam is! Ruházzam! Csak tizenkét éves, vitatkozott az anyja azon a szuszogásokkal, nyögésekkel teli éjszakán, mit akarsz vele? Mit csináljon? Laca nyitott szemmel meredt a sötétbe kis gyerekágyán, ahol már csak összekuporodva tudott feküdni, most már biztos volt benne, hogy az apja egyszer l fogja taglózni, mint a marhát vagy a disznót a vágóhídon. Az anyja meg hagyja, az is lehet, hogy utána megeszik. Sírt egy kicsit, halkan, nehogy meghallják, nem félt nagyon, inkább szomorú volt, aztán elaludt. Csak a konyhában tüzeltek, a kis helyiség hamar bemelegedett, a szobába csak akkor mentek be az anyjával, ha az apja megvadult, veszekedett, de nem lökdöste ki őket az udvarra, hanem kifulladva leesett az ágyra vagy a fotelbe, és nem lehetett hozzá szólni. Ők ilyenkor csendben átpakoltak a hideg szobába, a fiúnak megágyazott az anyja az asztalon, ő pedig felhajtotta a páros ágyon a takarót, dunnát és alábújt, reggel csak el kellett simítani és kész.

Lehetett azt már tudni, hogy az apja ma is Hamarnéhoz készül, ilyenkor tisztálkodik, most is levetkőzött pucérra, nem szégyellte magát, a lavórba állt, lemosta a testét teljesen, addig az ajtót nem volt szabad kinyitni, nehogy megfázzon. Ők csak nézték, még dudorászott, fütyörészett is közben, aztán tiszta alsót kellett neki adni, inget, lábravalót, majd sokáig borotválkozott az asztalra állított tükör előtt, ollóval bajuszt igazított, Laca áhítattal nézte, ő is ilyen nagy, erős ember akart lenni, ha majd megnő, a jó szagú borotválkozást szerette legjobban, elnézte volna sokáig. Csak az anyja nem bírta szó nélkül, Laca már tudta, mit fog mondani, már állt is fel, kimehetek, kérdezte, de nem törődött vele senki, gyorsan kinyitotta az ajtót és kisurrant.

Megint esett a hó, de csak olyan apró szemű, ritkás, Laca szerette a havat, egy kis szőlőlugas volt a ház előtt, sűrű, elhanyagolt, most befedte a fehérség, mint a vatta, alatta pedig olyan, mint egy kunyhóban. Nem volt hideg, Laca arra gondolt, hogy lapáttal utat vág a kútig, aztán ha még kedve lesz, végigsepri a vágóhídra vezető ösvényt vagy csinál egy nagy hóembert, de azt úgysem hagyják, már megint a játék, morogná az apja, ha nem csinálsz semmit, inkább ülj a seggeden, ne nyűdd a cipőt. Játszhatna a kutyával, de az is elment a háztól örökre, legalábbis azt mondták, de az is lehet, hogy az apja agyonvágta a taglóval, mert annak se volt semmi haszna, csak evett, nem ugatott, de hát kit ugatott volna, nem jár erre senki. A kezével seperte a havat a lugasról, mikor kijött az apja, mit csinálsz, Pucám, kérdezte, jókedve volt, na, gyere, mondta aztán, megyünk fáért. Az anyja az ajtóban állt, mosolygott ő is, fogta Laca kabátját a kezében, hogy ráadja a fiúra, az apjánál egy kisbalta volt, nem a tagló, Laca mégis arra gondolta, hogy az apja most agyon fogja ütni. Összebeszéltek, míg ő kint volt.

Nincs messze az erdő, át kell menni a nyomáson, fel a Róka-hegyre, ami egy domb csak, Laca vágyakozva gondolt rá, milyen jó lenne itt szánkózni, ide jár az Oncsa-telepről is az a sok gyerek, lehetne velük játszani, de szánkója sem volt, az apja még azt sem engedte, hogy napközben ide jöjjön, cigányok azok mind, mondta, még elrontanak, leszedik rólad a ruhát, cipőt, megvernek! Vagy levest főznek belőled, szappant! Laca egyszer-egyszer titokban mégis eljött, csakhogy nem játszott vele senki, Gőz Feri azt mondta, ő is boszorkány, mint a nagyanyja, akinek a házában laknak, és ha lehúzza a cipőjét, láthatja mindenki az ördög patáját a lába helyett. Laca nem értette a dolgot, de levette a cipőt a lábáról és megmutatta, hadd lássák, nincs azon semmiféle pata, de akkorra már mindenki elszaladt onnan, az anyja pedig megsimogatta a fejét, hülyeség, vigasztalta, majd elfelejtik az egészet.

Most sütött a nap, vakítva szikrázott a hó, az apja néha megcsúszott, de csak nevette, aztán mikor felértek, leült a hóra, lihegett és azt mondta Lacának, gyere ide. A fiú nem értette, de mire észbekapott, már ott ült az apja meleg ölében, aki mint a vihar csúszott le Lacával a havon, hohó, kiabálta, Laca is nevetett, így még soha nem játszott vele az apja. Még egyszer, kérdezte a fiútól odalent, piros volt az arca, vidám, Laca csak gyönyörködött benne, mint amikor fürdött, borotválkozott. Szép, sima az arca, a szeme is nevet, huncut ráncok vannak a szeme zugában, a fogával néha beharapja puha bajuszát, szép ember, gondolta a fiú, nem csoda, hogy oda vannak érte az asszonyok, azt beszéli mindenki, és az anyja is, hiába kiabál rá, reggelente öleli, csókolja mégis, el se akarná engedni. Nem volt sok ideje ezen gondolkozni, mert az apja erős is volt, a nyakába kapta a fiát és már igyekezett is vele fel, a dombra, tiszta víz volt a fenekén a nadrág, a fiú mondta is neki, vizes a nadrágja, apám, de ő nem törődött most semmivel, csak gyűrte a havat, taposta, aztán megint le, megint fel, ó, ha most az anyja látná!

Már szólni akart, hogy ne, hagyják abba, a nevetéstől fájt a szája, arca, a tüdeje szúrt és már őrajta is tiszta víz volt minden, tudta, meg fog fázni, de nem tehetett semmit. Aztán az apja megunta végre vagy elfáradt ő is, felállt a dombtetőn, vastag párát lihegett, na, mondta, mehetünk tovább. Egy kis üveget húzott elő a belső zsebéből, ivott belőle, aztán Lacának nyújtotta, nesze, igyál, mondta, akkor nem fogsz fázni. A fiú ivott egy kicsit, pálinka volt, jó erős, nem fázott pedig egyáltalán, inkább izzadt, de muszáj volt inni, az apja könnyen megharagszik, és akkor ki tudja, mi lesz? Egyből a fejébe szállt, meg kellett fogni az apján a göncöt, hogy lépést tudjon vele tartani, mert úgy megindult, mint egy gép, aztán szépen énekelni kezdett, hogy lehulltak a téli havak, és már bent is voltak a jó szagú tölgyfák között, ahol még nagyobb volt a hó, a bokrok, fák ágai majd leszakadtak a vastag fehérségtől, néha az arcukba, hátukra hullt egy-egy csomó, hideget vitt a gallér alá, csiklandóst, nem törődtek vele. Ne törődj vele, Pucám, mondta az apja, tél van, mindjárt ott leszünk a fenyvesnél, utána jön az akácos, onnan viszünk. És mire a nóta végére ért, ott is voltak.

Volt ott fa rengeteg, olyan vastagok is, mint egy ember dereka, az apja azt mondta rá, nagyon vastag, nem bírjuk haza, a másik vékonyka volt, de szép, formás, fiatal, nincs szívem kivágni, kerülgette az apja a baltával, valami vastagabb kellene, igen ám, de annak meg odvak voltak a törzsében, nyáron abba fészkelnek a madarak, magyarázta az apja, hát hová jönnek majd vissza, tavasszal, ha kivágom? Amannak valami betegsége lehetett, az apja lecsapta a száraz ágakat róla, kicsit megfaragta a korhadt részeket, nézd meg, mondta a fiúnak, jövőre rendbe jön! Egy másik jó lett volna, de körülötte nem volt semmi, csak bokrok, ha ezt vágjuk ki, pucér marad itt az erdő, elvadul, nézzünk egy másikat! Nahát, mondta egy másik fánál, olyan szép, mint egy menyasszony, most te mondd meg, kivágjam? Nem, mondta a fiú, ezt nem. Keményre fagyott a hó teteje, roppant, mikor lábbal beleszakadtak minden lépésnél, Laca ilyenkor egy kicsit felszisszent a gyönyörűségtől, tudta, nem lehet semmi baja, hiszen itt van az apja, aki csak felkapja majd a hóna alá és gyerünk! Közben csak danol, nevet, magyaráz pirosra csípett arccal, jókedvűen, és aki most mintha kitalálta volna, mire gondol a gyerek, hirtelen megállt, hátrafordult, tudsz még jönni, Pucám? Laca mondta volna, hogy tud, de nem bírt megszólalni, csak lihegett, aztán már az apja karjában volt, onnan fel, a nyakába, úgy bizony.

Látta ő már messziről azt a tanyát a fák között, de nem gondolta, hogy odamennek, most azonban nem bánta, elfáradt. A kertkapunál letette az apja a hóra, na, Pucám, ide bemegyünk, megmelegszünk, pihenünk. Egy kicsi, fekete asszony állt már a ház ajtajában, kontyos, mosolygós, és Laca rögtön rájött, hogy ez csak Hamarné lehet. Ez az én fiam, mondta az apja büszkén, az asszony lehajolt hozzá, meg akarta csókolni, de Laca elhúzódott az apja kabátja mögé, aki bezzeg hagyta magát. Bent jó meleg volt, ételszag, rend és tisztaság mindenütt, az ablakon függöny, nem úgy, mint náluk, a szoba sarkában egy nagy dézsába ültetett élő fenyőfa, egy polcon tévé, rádió is, Lacának elakadt a lélegzete, csak bámult, észre sem vette, hogy az apja meg Hamarné ölelik, csókolják egymást, csak úgy, állva, aztán az asszonynak Lacát is sikerült megcsókolni az arcán, jó szaga volt, meleg, olyan anyás, Laca gyűlölte.

És étel az asztalon, leves, sült hús, krumpli, és olyan diós palacsinta, ami le volt öntve csokoládéval. Az apja csipegette az ételt, állandóan az asszonyt nézte közben, ölelgette és nevetett. Na, Pucám, mondta aztán váratlanul és a szoba végébe mutatott, ez lesz a te ágyad. A fiú nem értette, hogy lehet ez az ő ágya, mikor nem az, haza fogják vinni? A nő pedig megölelte, és elmagyarázta, hogy most itt fog maradni pár napig nála, mert az apjának el kell menni, ő pedig nézheti itt a tévét, ehet-ihat amennyit akar, attól majd szépen megerősödik. Tejet is kap, kakaót, kalácsot. Laca az apját nézte, az csak bólogatott, mosolygott, amitől a fiú egyre szomorúbb lett, aztán csendes sírásba fogott. Észre sem akarta venni, hogy lefektették egy puha ágyra ruhástól, a takaró nem szúrt, lágy volt, meleg, a szemére húzta, és arra gondolt, így fog meghalni, és akkor majd bánni fogják örökre.

Mikor elment az apja, Hamarné addig mesterkedett, míg a fiú duzzogva mégis lemászott az ágyról, kezet mosott, asztalhoz ült, a sok lábas, tányér mellé. Nézte egy darabig, már tudta, mit tegyen. Az asszony állandóan beszélt közben és mosolygott, tett-vett, csokoládét is hozott, kólát, almát, narancsot, még banánt is, már annyi minden volt az asztalon, hogy a fiú attól félt, leszakad. Egyél, kincsem, nógatta az asszony, keze állandóan a fiú vállán, mint aki attól fél, hogy megszökik, Laca pedig felállt, megfogta az előtte lévő tányért és a falhoz vágta. Aztán a másikat is. Mindet. Leves löttyent a falon, a padlón, valami mártás az ajtó deszkáján kenődött, és hogy villogott a fiú szeme! Olyan ereje volt, hogy a házat is szét tudta volna verni. Te féreg, kiabálta az apja férfihangján, te pióca! Hamarné ijedten nézte, fogta volna le a kezét, de Laca csak morgott rá. Egy kicsit félt, hogy az asszony nekimegy, pofon vágja, megveri, de nem, ő pedig a függönyt nézte, gyufát fogott és azt mondta neki, Hamarné, most felgyújtom a házadat mindenestől! Utána lehúzom a cipőmet és széttaposok mindent a patámmal! És meg is tette volna, de az asszony úgy nézett rá, hogy megállt a gyufa a kezében, miféle Hamarné, kérdezte. Én nem vagyok Hamarné! Én Sápiné vagyok, az erdész felesége!

Hogy nevettek ezen az anyjával, otthon, a hideg szobában, a fiú az asztalon, szúrós takarók alatt, az anyja a páros ágy egyik zugába bújva. Nem tudták volna abbahagyni. Sápiné volt, azt mondod, kérdezte újra és újra az anyja, nem Hamarné? Nahát! Nem is tudtam, hogy ahhoz is jár apád, de most jól megjárták! Megverte őket az Isten! Úgy kell nekik! Még nevettek egy darabig, Később az anyja orrot fújt, szipogott, mint aki náthás, kisfiam, mondta, olyan mély lett a hangod! Mutasd csak a lábad! Nem! De! Miért? Csak! Hideg van, mondta a fiú, aztán mégis kinyújtotta egy kicsit. Az anyja ránézett, majd gyorsan vissza is takarta, Istenem, mondta ijedten és megpuszilta a fiú arcát, aludjunk gyorsan! Kint, a konyhában az apja horkolt Anna néni foteljében részegen, néha böffentett, csuklott álmában, de kit érdekelt ez most már?