A háziúr kedves volt, tőle telhetően udvarias is, fürgén mászta meg a tíz lépcsőfokot, az albérlő óvatosan lépkedett mögötte, az idős ember szikkadt farát látta maga előtt egy bő, fényesre ült nadrágban, amit egy koszlott pufajkaféle takart, az öreg néha rossz, savanykás szagot hagyott maga után levegőben, mikor egy nagyobbat lihhentett, másnapos szag, gondolta az albérlő magabiztosan, ebben volt némi tapasztalata. Nem volt szabályos a lépcsőfokok magassága, de a szélessége sem, mindössze úgy háromnegyed talpnyi, egyenetlen, az albérlő néha aggódva nézett hátra, így jött ki, magyarázta a háziúr, tudja, a magasság miatt adódik, később hozzátette, már rég megbánta az egészet. Micsodát, kérdezte volna az albérlő, ám türtőztette magát, régi szabály, ne kérdezz, és akkor nem válaszolnak.

A kétszintes épület úgy nézett ki, mintha erős felindulásból hagyták volna félbe, és nagyon régen, vakolatlan volt, hiányoztak a burkolatok, szürke beton porzott az előtérben is, bent, a szobában szintén, egy nagy, valaha szép napokat megért szőnyeget terítettek rá, a falak vakolatán fehér mésszel próbálkozott valaki, az ajtó, ablak festetlen, az albérlő mégis valami meghitt otthonosságot érzett a kis szobában, két ablaka is az utcára nézett, oldalt a fal mellett hatalmas ágy, az ablaknál régi asztal, két szék, a sarokban vaskályha. Én csináltam, magyarázta a háziúr az ágyra mutatva, nem volt a hangjában semmi dicsekvés, itt én csináltam mindent, csak az üveget nem, az ablakban, meg a meszet a falon. Legyintett és a szőnyegre köpött, nem volt nagy az a nyálcsomó, az albérlő mégis meglepődött, elnézést, mondta az öreg gyorsan, miközben eltaposta, kiszaladt a számon.

Az albérlőnek menyétarca volt, esze is elég, annak idején például hamar rájött, hogy a kukázást, kéregetést fiatalon, vidáman, életkedvvel, erőtől duzzadón kell kezdeni, mikor még van egy rendes ruha, cipő az emberen, mert utána már nehéz. Eközben albérleti szobákat vett ki, majd mikor fizetésre került volna sor, egyszerűen meglépett. Napközben üveget gyűjtött, segített a kofáknak a piacon, gyors szerelmek a pult alatt, néha lopott is, élni kell. Most arra gondolt, itt legfeljebb két hónapig húzhatja, sajnálta, hangulatos hely, világos és meleg.

Ez lenne az, mondta a háziúr, a fiatalember fontoskodva nézett körül, tisztálkodni hol lehet, kérdezte, csak hogy mondjon valamit. Itt van mellettünk a fürdőszoba, mutatta az öreg, de ott nem fűtök. Ha fürödni akar, majd lejön hozzám, melegítünk egy kis vizet, de borotválkozni vagy mosdani itt is tud. Az albérlőnek ez egyáltalán nem volt sürgős, egyedül szeretett volna maradni, megfelel, mondta, de a háziúr mintha nem is hallaná, az ablaknál állt és kifelé nézett az utcára. Egy kicsit hideg van, mondta a fiú, aztán az ágyra dobta a táskáját, majd ő is leült, jó ágy, itt hamar el fog aludni, ha hagyják. Vár valakit, kérdezte később, nem, felelte az öreg, aztán igazított a kályha tüzén, megfelel, azt mondja? Igen, nyugtatta meg a fiú, de csak utólag fizetek, tette hozzá, tudja, már két helyen is becsaptak. Előleget kértek, aztán kikapcsolták a fűtést. Nem rossz, nevetett a háziúr elismerően, csakhogy nekem kellene a pénz, láthatja, nem nagyon dúskálok.

Az albérlő magyarázkodni próbált, de nem jutott szóhoz, a háziúr otthonosan leheveredett mellé és már mondta is, hogy a felesége elhagyta, egyedül kell mindent előteremtenie, és hát az árak, aztán lehet ám ide nőket is felhozni, ha az albérlő nem boldogul, ő majd hoz neki, olcsón, ötszáz forintért úrinőket, mert látja, jóképű, jóravaló fiatalember, errefelé meg unatkoznak az asszonyok, már csak a változatosság kedvéért is megpróbálják, ő maga is csinálná, de nemigen kívánja már, lehet, hogy a felesége is azért ment világgá. Hová, kérdezte az albérlő, csak úgy mondom, felelte a férfi, hiszen még kulcsot sem vitt magával, papucsban, így aztán nem tud majd bejönni. De visszajön, nem, kérdezte az albérlő, dehogy, nevetett az öreg, esze ágában sincs! Tetszett neki az egész, a fiú térdére ütött, aztán felállt, hozok még szenet, mondta, akkor itt marad?

Este nyolcig tüzelek, mondta vidáman, mikor visszajött, utána jól be kell takarózni. Egy kis üveg pálinkát vett elő a zsebéből, húzza meg, biztatta a fiút, ma jó napom van, maga is jött, kivette a szobát, ma történni fog valami, tudja, az ember megérzi, magyarázta később, és az albérlő mellé ült ismét. A pálinka szörnyű volt, az albérlő mindjárt elkábult tőle, na, megegyeztünk, kérdezte később bambán, de az öreg már megint az ablaknál állt, és aztán is, sokáig. Nem akar lemenni, kérdezte tőle a fiú úgy egy óra múltán, ő már aludt is egyet ültében, hová, kérdezte az öreg. Hát a helyére, a szuterénbe, le szeretnék feküdni, mosakodni, fáradt vagyok. Csak tessék, nyugodtan, mondta a háziúr, ne zavartassa magát! Később ismét a fiú mellé ült, pálinkával kínálta, majd hosszú mesébe kezdett a feleségéről, aminek az volt a lényege, hogy ugyan kurvának teremtette az Isten, de őt, a háziurat ez nem érdekelte, azt mondtam neki, Matild, én nem kérdezek, szeretlek. Az este folyamán ez még sokszor elhangzott, mert az öreg nem akart kimenni a szobából, tudja, érzem, hogy ma visszajön, ma történik valami, megérzi azt az ember. Innen jól kilátok, nincs nála kulcs, ha nem veszem észre, nem tud bejönni. Közben újra és újra a fiú mellé ült, mesélt, veregette a térdét, mert ma történni fog valami, ő érzi.

Öreg, mondta neki az albérlő később idegesen, szerintem nem vár maga senkit, csak unja magát, vagy valami mást akar, hagyjon már magamra, a jóisten áldja meg, elvégre kivettem a szobát, be is zárhatom az ajtót, maga meg onnan lesi majd a feleségét, ahonnan tudja! A háziúr szomorúan nézett rá, de ez nem tartott soká, hirtelen felkiáltott, ugye mondtam! És kirohant a szobából. Nem ő volt, mondta csüggedten, mikor visszajött, összetévesztettem valakivel. Kérem, folytatta, és a fiú ágyára ült, aki már a szúrós takarók alatt feküdt ruhástól, kérem, maradnék még egy kicsit, nem zavarom én magát! Hát zavarom? Nem, dehogy mondta az albérlő ingerülten, meg is dughat, ha olyan a hajlama, és meg tudja fizetni, láttunk már ilyet. Ha pedig nem, akkor szálljon le az ágyról, aludni akarok! Most már hideg volt a szobában, sötét, az öreg szótlanul felállt és az ablakhoz ült az egyik székre. Mikor éjfél-felé az albérlő felriadt, már a kályhánál ült és didergett, kintről bevilágítottak az utcai lámpák, az albérlő pedig kínjában elnevette magát. Mikor ment el a kedves felesége, kérdezte kuncogva. Az öreg nem válaszolt, azt magyarázta, hogy odalent kinyitotta az ablakot, hogy be tudjon mászni az asszony, ha ő nem venné észre, és most olyan hideg van ott, mint az udvaron, hogy mikor ment el? Kilenc éve, sóhajtotta egy hosszú csend után, de érzem, ma történni fog valami! Az albérlő is sóhajtott, öreg, mondta halkan, menjen már innen. A háziúr nem válaszolt, csak lógatta a fejét, a fiatalember megint sóhajtott. Értem, mondta. Na, jöjjön, feküdjön le, elférünk itt ketten is. Mosott lábat? Ezen nevettek egy darabig, de ne sírjon ám, mondta később a fiú, mert lerúgom innen.