Apu, mi csórók vagyunk?

Azok vagyunk, kisfiam. Nem nagyon, de olyan szegényebbek.

És miért?

Azt én se tudom.

Mert más ellopta?

Mit lopott el? Nem tudom. Kárász Tibi mondta, hogy olyan csórók vagyunk, hogy nálunk még az egér is éhen döglik.

Kárász Tibi egy hülye.

Meg hogy olyan sovány vagyok, hogy ha egyet pislogok, lemegy a makkomról a bőr.

Mondd meg Kárász Tibinek, hogy a seggébe fogok rúgni. És meg is pofozom, mert olyan hülye, mint egy állat. Hát mit képzel az?

Meg fogod pofozni?

Meg! Rohadjon meg a töve is az ilyennek. Ne is állj vele szóba!

Én nem állok, ö áll.

Akkor menj arrébb.

Akkor meg kiabál utánam.

Ne halld meg. Ne is nézz rá az ilyenre.

Az lesz jó, ha megpofozod. Úgy, hogy lássák a többiek is. Megpofozod?

Meg.

Mikor?

Majd meglátom, most hagyjuk ezt a dolgot.

Hagyjuk.

Nem vagyunk gazdagok, de van mit ennünk. És ruhád is van rendesen. Iskolába jársz, nem?

De.

Én nem loptam, nem raboltam, mint más. A te apád becsületes munkával szerzett mindent. Lakásunk is van. Van, akinek az sincs. Nem igaz?

De.

És nem vagy sovány. Meg én sem. Ilyen a fajtánk. És neked különben is mindened meglesz, ha beledöglök is. Majd meglátod. Rólam nem mondott semmit?

Nem.

Nem én tehetek róla, hogy ilyen lettem, tudod te is. Azért még én is vagyok olyan ember, mint más. És meg tudom adni neked, ami kell. Hát éhezel te?

Nem.

Hát akkor?

Ne sírjál, apu.

Nem sírok, csak felidegesített az a szemét.

Ki vagy idegileg?

Ki.

Mi az a makkom, apu?

Semmi. Baromság. Ne is törődj azzal, amit egy ilyen mocskos szájú, dagadt disznó kitalál. A kisfiún egy kopott, barna, felnőttes télikabát volt, elöl teljesen nyitva, hátracsúszott a válláról, és egészen a lábáig lógva úgy csüngött rajta, hogy a nadrágot nem is lehetett tőle látni. Homokot rugdosott maga előtt koszos, fekete bakancsával és fagylaltot evett. Az apja egy fának támaszkodva állt mellette, tangóharmonikát tartott maga előtt a lábfején, keze a kék melegítő zsebében, nyakában kockás sál, a fején kis ellenzős sapka. Kicsi, régimódi állomás előtt álltak és a vonatot várták. A férfi keskeny, borostás arcával néha a gyerekre nézett, és a fogát szívta. Sokféleképpen tudta szívni a fogát, legtöbbször mintha azt mondta volna, hogy csíz, máskor azt, hogy csekk meg capp, ha elölről szívta, a fiú már ismerte mindet, evés után az apja gyufaszállal szurkálta a foga közét, néha azt is mondta, hogy csápp, aztán nyelt. Meg azt is mondta, hogy csám-csám, de azt csak viccből, ha azt akarta, hogy nevessen. Ö olyankor vékony hangon hihihizett, de az nem volt igazi nevetés, csak úgy tett. Az iskolában a többi gyerek úgy hívta az apját, hogy evezős, mert úgy járt a keze járás közben. Meg hogy a napnál fűtő.

Menjünk, itt a vonat.

Még nem ettem meg a fagylaltot.

Lökd el, majd veszek másikat. Lökd már el, ne lássák!

Mért ne lássák?

Már mondtam! Azt kell mutatni, hogy szegények vagyunk. Nem nagyon, csak egy kicsit. Ha kérdezik, akkor szegények. Igazítsd meg a hajadat, nem úgy, várjál! Na.

Kárász Tibi azt is mondta, hogy olyan csúnya vagyok, hogy a veréb nem venné el a kezemből a lószart.

Kárász Tibi le van szarva. Ne is emlegesd, mert azt se tudom, mit csinálok.

Meg hogy...

És ne beszélj csúnyán.

De ö mondta, hogy...

Mondom, hogy hagyd abba, nem érted?! És lökd el azt a rohadt fagylaltot, hányszor mondjam! És maradj csendben, ha felszállunk!

Az jó lesz, ha megpofozod. Rúgjál is bele, jó?

Eredj előre.

Sárgás, őszi délután volt, az állomás kopottas épülete mögött száradó kukoricatábla, arrébb néhány ház, széles, füves földút vezetett közöttük, egy tehén legelt rajta hosszú láncon. Alig volt utas. Hagyták volna felszállni, látták, hogy sánta, és gyerek is van vele meg egy harmonika a nyakában, de ő csak intett, hogy menjenek, ő majd a végén. Aztán megbökte a fiút, mehetsz, mondta neki, majd ő is felevickélt a rossz lábával. Egy asszony segíteni akart, de azt mondta, ne, tessék csak hagyni, van nekem már ebben gyakorlatom. Tetszik tudni, mondta, mikor már a peronon állt ő is, ebben idegen nem tud segíteni, mert akkor eltévesztem a fogást és a végén leesek. Már elnézést. Az asszony nem szólt rá semmit, a lába közé állította a szatyrát, és a kifelé nézett az ablakon. A fiú már ment volna be a kupéba, de az apja megfogta a vállát. Nem tetszik bejönni, kérdezte az asszonytól, nem, mondta az, leszállok a következőnél. Ez is attól fél, hogy ha adni kell egy forintot, éhen hal, morogta az apja az ajtóban.

Könnyes a szemed, apu.

Ráolvadt a dér.

Nincs is.

Menj előre.

Megnyálaztad?

Csss...halkan, te. Na, indulj.

Reggel volt dér, mikor jöttünk.

Nagy füst volt odabent, pedig alig voltak. Becsukta maga mögött az ajtót, megállt, levette a sapkáját és hangosan, érthetően köszönt, jó napot kívánok. Balog István vagyok, engedjék meg, hogy játsszak maguknak valamit. Aztán befordította a harmonikát, és futni kezdtek az ujjai a billentyűkön. Tábortűznél a levelem írom, fogott bele kissé bizonytalan hangon, de a csillagfényes, nyári éjszakán már jobb volt. A fiú mellette állt, egyik kezével kicsit támasztott rajta, most még nem volt kedve az apjával együtt énekelni, majd később. Az apja is azt mondta, nem muszáj mindig, ha nem akar.

Miért kell nekem énekelni, apu?

Nem kell, csak ha van kedved.

És ha nincs?

Akkor nem kell.

És ha sosincs kedvem?

Mért ne lenne? Én is énekelek, látod.

Neked sincs kedved. Az előbb sírtál.

Az más.

Ha nem énekelek, akkor megette a fene az egészet?

Ezt meg honnan szeded?

A szakállas mondta, mikor idefelé jöttünk. Aki a százast adta.

De nem adta, csak úgy tett.

Nem kellett volna neki énekelni, ugye, apu?

Nem is neki énekeltünk, hanem mindenkinek.

Az ember nem tudhatja előre?

Micsodát?

Te mondtad, hogy az ember nem tudhatja előre, kiben, mi lakik.

Nem is.

Most nem volt kedve énekelni, mert az ember nem tudhatja előre. Állt az apja mellett, és úgy érezte, minden haja az égnek áll. Nem fájt, de érezte. Az apja minden este fadarabokat, ceruzát csavart bele, vizesen, aztán bekötötte, és úgy kellett aludni. Téglás környékén egy fekete asszony azt mondta, olyan, mint egy kis szőke angyal. Az apja azóta mindig összeborzolja a haját, és úgy kell aludni, mint egy nő, kendőben. Ha ezt Kárász Tibi látná! Nem látja, de tudni fogja úgyis, mert oda lát, ahová akar. Lehet, hogy most is. Az apja csak játszott szépen, énekelt, rezgette a hangját, hajlongott, nem nézett senkire közben, csak fel a csomagtartókra, néha meglökte a fejét a könyökével, hogy ne bambáskodjon, hanem figyeljen. Mit? Alig ültek a fülkében. Egy öregember látszott az egyik ablak mellett, az üveget törölgette, és kifelé nézett, aki szemben ült vele, az is. Mind kifele bámul ilyenkor, szokta mondani az apja, mintha a perselyt tartanánk, majd kicsavarodik a nyakuk. Egy hosszú hajú, fiatalabb lány egy könyvet olvasott, az se nézett rájuk, a másik oldalon két nagyobb fiú nevetgélt egymással szemben, más nem is látszott. Itt nem fog az apja sokáig énekelni, hanem befejezi mindjárt, és akkor megköszöni, hogy meghallgatták, és kéri, hogy járuljanak hozzá egy pár forinttal. Ő meg elindul a kalappal és odatartja mindenki elé. Nem. Nem kell sokáig, mondta az apja annakidején.

Ha nem tesznek bele semmit, eredj tovább.

Jó.

De ha a zsebében matat, akkor várjál egy kicsit, míg előveszi.

Meddig várjak?

Amíg előveszi a pénzét, és beletesz.

Délelőtt zsebkendőt vett elő.

Nem mind olyan.

Van, aki szórakozik?

Van.

Számolok majd tízig, és ha nem...

Az sok.

Akkor ötig.

Jó. De lehet tovább is, ha látod, hogy vakarózik.

Mit vakar?

Csak a lány adott. Már a kezében volt a pénz, belelökte a kalapba. A fiú megköszönte, aztán lépett tovább a fiúkhoz, de azok nem adtak. A két öreg se. Elöl egy asszony ült még, karján egy alvó gyerekkel, az meg csak azt nézte, mást nem, egy kosár volt mellette, tele almával, abból se adott, pedig azt szoktak. Húsz forint, nem is rossz kezdés, mondta az apja vidáman.

Nem fázol?

Nem.

Most majd jobb lesz. Több az utas. Jönnek az asszonyok a piacra.

Mi is mehetnénk. Ott sokan vannak.

Az más. Ott már sokan kéregetnek.

Mi nem?

Mi nem. Mi művészek vagyunk.

Vándor énekesek?

Azok. De majd énekeljél te is, jó?

Jó.

Ha lesz kedved.

Igen.

Majd olyat játszok, amit te is szeretsz.

Jó.

Az emberek szeretik, ha a gyerekek énekelnek.

És nekem szép hangom van?

Szép. Ugye, mondta a tanár úr is, aki komoly ember.

Aki a rágógumit adta.

Az.

Olyan rágógumit adott, amit le lehetett nyelni, kerek volt, mint a cukor, nem mondta meg az apjának, csak soká, mikor Kárász Tibi azt mondta neki, hogy majd össze fog ragadni a segge lyuka a szájával, és szét kell operálni, úgy hal meg. De az apja itatott vele egy pohár pálinkát, és nem ragadt össze.

Balogot Kacska-Balognak hívták a vasútnál, miután egy idétlen tolatás közben megnyomorodott. Le kellett volna vágni a lábát, de nem hagyta, azt mondta, akkor inkább a fejemet vágjátok le, itt. És mutatta, hol. Vidám ember volt még akkor is, sokáig, pedig csúnyán összetört a lába, többször operálták, míg valami formája maradt, de dolgozni már nem tudott vele tovább, menni se nagyon. Meg kellett volna műteni még vagy kétszer, hogy a lábfeje valahogy kiegyenesedjen, mozogjanak benne a csontok, de akkorra már elment a kedve az egésztől. Minden műtét után hetekig rágta a párnát a fájdalomtól, és azt mondta, elég. Neki lába már úgyse lesz. Akkor már viccelni se volt kedve, kin volt az ágyban megfordulni is. Aztán lassan megtanult járni azzal a kacsázó, kígyózó rángatózással, a vállával kellett rántani először, majd a derekát csavarni, közben kaszált a kezével, és véresre harapta a száját. Mankó nélkül, mondta boldogan a feleségének, aki erre elsírta magát. Aztán leszázalékolták, de ettől sem lett boldogabb, negyvenéves korában nem szokott örülni az ilyesminek az ember. Később sokat javult a mozgása, csak a talpa és a lábfeje égett, mint a tűz, és hamar elfáradt. Mégis kitalálta ezt a muzsikálást, mert otthon már nem tudott létezni az unalomtól. De más baj is volt. Undorodsz tőlem, kérdezte a feleségétől egyszer, az azt mondta, nem, dehogy, különben sem ő tehet róla, nem ő volt a hibás.

Mégse olyan vagy, mint máskor.

Az isten áldjon meg, hát hogy lennék olyan? Vagy szerinted nem történt semmi?

Embernek, férfinak ugyanaz vagyok.

Miért faggatsz most ilyesmiről?

Csak azért, hogy ha el akarsz menni, akkor tudjam. Nem tartalak vissza, fiatal vagy.

És a gyerek?

Aha. A gyerek. Szóval az tart vissza.

Ne haragudj, de egyszerűen nem bírom! Soha nem bírtam látni a nyomorék embert, mit csináljak, iszonyodom! Sajnállak is, de akkor is, jaj, istenem! Hát hogy tudjak melléd feküdni, hogy? Te ezt nem értheted! Én már mindent megpróbáltam, de akkor se!

Jól van.

Mert azért elvagyunk valahogy, nem? Hátha majd megszokom, inkább berúgok, vagy a fene tudja, mit fogok csinálni, már orvosnál is voltam, hogy csináljon velem valamit.

És mit mondott?

Azt, hogy nem tud csinálni semmit. Ezt vagy megszokom vagy, nem.

Ha ülök, akkor nem annyira?

Akkor nem. Csak mikor mész, mozogsz.

Nagyon?

Szörnyű.

Jó.

Mi jó?

Semmi. Az jutott eszembe, hogy jobb, ha elmész.

Hová?

Ne csinálj úgy, mint aki nem érti.

Aztán mégis elment. Megegyeztek, hogy nem válnak el, nem viszi magával a gyereket, és nem lelkizik. Úgy lesz, mintha látogatóba mennél valakihez, érted? Akkor jössz, amikor akarsz, azt is tudod. Ennyit mondjunk a gyereknek, a többit majd később. És majd, ha nagyobb lesz, ő is akkor megy hozzád, amikor akar. Én jobbat nem tudok kitalálni, te nem tehetsz semmiről. Tudom, hogy ez is egy baromság, de néha vegyél valamit a gyereknek, hogy tudja, van neki anyja. Majd kifizetem. Azt fogom mondani, hogy valami rokonodhoz mentél, mert beteg.

Megtudja majd mástól.

Akkor majd hazudunk tovább.

Most lehet, hogy sokáig nem fogok jönni.

Ne is gyere.

Azt fogják mondani, hogy cserbenhagytalak.

És?

Te mit mondasz?

Én semmit.

Egy zajos, sötét átjáróban álltak, hideg volt, imbolygott alattuk a padlólemez, a fiú összehúzta magát, fázott. Pihenjünk egy kicsit, mondta az apja, és magához fogta a gyereket, dörzsölgette a hátát, vállát. Csak itt tudtak egy kicsit szusszanni, máshol mindenütt sokan voltak, álltak a peronon is, batyukkal, táskákkal, kannákkal, Debrecen felé közeledve lassan megtelt a vonat. Na, menjünk, mondta később Balog, már nem sok van hátra.

A büfékocsiban egy nyugdíjas csoport lármázott kissé becsípve, néhányan dudorásztak, mikor Balog közéjük állt. Nagy lett az öröm, kísérni kezdte őket, a fiú csak ácsorgott közöttük, aztán az apja belevágott, hogy az hagyott el, akit úgy imádtam, csak úgy, a közepén, mire mindenki elhallgatott, állj, kiáltotta egy szuszogó, kövér ember, elölről! Hosszú, bús nóta volt, később a fiú is énekelni kezdett, az apja addig lökdöste a könyökével, ha majd egyszer viszontlátjuk egymást. Istenem, csak haza tudnék menni. Honnan tudja maga ezeket a régi nótákat, kérdezték később Balogtól, ő csak mosolygott. Hosszú sora van annak, mondta aztán. Na, hadd halljuk, mondták azok, ráérünk, nem?

Hoztak neki egy sört, aztán elmesélte nekik, hogy az ő apja is a fronton volt, megsebesült, úgy került haza. Onnantól muzsikálgatott a vonatokon, ő meg, mint gyerek, járt vele mindenhová. Csak hát egy kicsit körülményesebben mondta, és a fiú emlékezett rá, hogy nem is mindig ugyanez volt a történet. Nahát, csodálkoztak, mikor befejezte, most meg maga a fiával! És magának mi lett a lábával, ha meg nem sértem, kérdezte a kövér. A lábammal, sóhajtotta Balog, azt még meg is lehetne szokni. A fiú ilyenkor már rángatni szokta a kezét, menjenek már, nem szerette, ami ezután következett, de tudta, hogy hiába hívja, nem jön. Mert ekkor az apja már elkezdett összevissza magyarázni, pláne, ha itatták, hogy neki a lába így, a lába úgy, és semmi se volt igaz belőle. Azt nem is mondta, hogy a vasútnál történt a dolog, és mikor itt tartott, akkor ő elment onnan. Látják, mondta az apja ilyenkor, és utána mutatott, ezt a gyerek már nem is bírja hallgatni, annyira összetörte a dolog, a halálból kellett visszahozni, felakasztotta magát! Az a csepp gyerek, hüledeztek a többiek, és mire? Az anyja harisnyájára, annyira szerette, míg élt! Hát meghalt, kérdezte, aki csak most kezdte hallgatni, de Balog csak legyintett, megyek utána, szokta mondani, nehogy csináljon megint valamit. Máskor mutogatta a hasán a forradásokat: a fél vesémmel él a gyerek, itt vették ki! És azt mondtam a doktoroknak, a szívemet is vegyék ki, ha kell, meg a szememet, agyamat, amire szüksége van, mindent! És akkor már sírt, de sírtak az asszonyok is, sírt a fiú is valahol, mikor megtalálta, többnyire a vécében vagy egy peronon, ahol nem volt senki. Mért mondasz ilyeneket, kiabált az apjára, miért hazudsz? Nem is voltam beteg soha! Nem is azért olyan a lábad, mert nekem kellett a csont belőle! És anyu se halt meg, nem igaz! Hazudol mindig! Hagyjál! Volt, aki utánuk ment, hogy vigasztalja őket vagy adjon valamit annak a szerencsétlen gyereknek, akkor az apja azt mondta, tessék csak hagyni, nem vagyunk koldusok. Csak olyan jó valakinek elmondani. És tényleg nem vett el akkor semmit, csak a szemét törölgette, meg a gyerek arcát, nagyokat sóhajtott, na, na, mondogatta magának, míg megnyugodott.

Most vidáman érkezett, a fiú már hallotta a kacsázó lépteket, mindenbe beleveri a lábát, gondolta az üres peronon, és sóhajtott. Itt vagy, fiam, rikkantotta, mikor áterőltette magát a tolóajtón, amarra kellett volna menni, itt már voltunk! A gyerek nem válaszolt, szó nélkül elindult visszafelé, megállt a túlsó peronon, megvárta, míg az apja átmegy, és elengedte az ajtót. Küldtek egy csokit, mondta az apja, nesze. Hallod? A fiú megállt. Várjunk egy kicsit, jó? Pihenjünk. Addig meg is eheted. Meghívtak egy lakodalomba, mondta később, elmenjünk?

Vagy haragszol?

Nem.

Tessék?

Nem haragszom.

Olyan kedvetlen vagy.

Elfáradtam.

Van még egy kocsi a büfé előtt, ott is sokan szoktak lenni.

Utána leszállunk?

Le.

És megyünk haza?

Megyünk. Bedurrantunk a kályhába és lefekszünk.

És ki se mozdulunk?

Ki se. De ha akarsz, elmehetsz játszani.

Nem akarok menni sehová.

Úgy is jó.

A következő kocsiban egy csomó gyerek lármázott, kirándulni mehettek, alig tudtak közöttük átmenni. A fiú fogta az apja kezét, és úgy ment előtte, hogy semerre se nézett. Szerencsére az apja itt nem akart zenélni meg énekelni, mert kinevették volna őket, és azt Kárász Tibi biztosan megtudná. Azt is, hogy bakancs van a lábán, nem olyan, mint itt a többi fiúnak, és a kabátja is! Van neki is, de ilyenkor mást kell felvenni, mert most szegények. Még az is lehet, hogy Kárász Tibi is itt van, és mindjárt hallani fogja a hangját: mi van, Ruhagyuri? Úgy nézel ki, mint akit a falra hugyoztak és a nap keltett ki! Lefelé nézett, mégis látta, hogy sugdosnak mögötte, lökdösik egymást, pukkadoznak, és ha majd ők elmennek, akkor kitör a röhögés. A két majom, mondják majd, két bazári majom. Úgy sietett, hogy az apja alig tudott menni utána, álljunk meg, mondta már kint, a peronon, alig kapok levegőt.

Aztán mégse szálltak le. Egy kicsit még, jó, kérlelte az apja, itt is voltak elegen, főleg asszonyok, és az ilyen jó hely. Itt az édesanyám, te jó asszonyt énekelték, és itt is kérdezősködni kezdtek, a fiú erre előrement, nem is hallotta, amit az apja mondott, hogy nézzék meg ezt a gyermeket, énbelőlem van összerakva! Ennyi maradt belőlem, meg ő. A következőnél se lehetett leszállni, mert már várták őket, valaki elvitte a hírüket, még énekelni se kellett, Balognak mindjárt a forradásokat kellett mutatni, tessék. A szívemmel élt két napig, itt volt kivéve, és mindketten rá voltunk kapcsolva. Máshol a hátát: nem tudott lélegezni, ott vezettek be neki egy csövet az én tüdőmbe, hogy meg ne fulladjon. A térdét: ha hiszik, ha nem, a térdkalácsom nála van, ő nem is tudja, aláírtam, hogy soha nem mondom meg neki.

Már a vonat elején járhattak, közelről hallatszott a motor hangja, Balog azt mondta, a következőnél leszállnak, már neki is elege van. Az átjáróban itt is huzat volt, aztán átvergődtek a következő peronra, itt jó, megállunk, mondta, aztán lassan a padlóra eresztette a harmonikát. Egy kötött sapkát vett elő a zsebéből és a gyerek fejére húzta. Apu, mondta később a gyerek, ott meg fekszik valaki. Hol, kérdezte az apja. Ott ni, csak a lába látszik. Balog arrébb lépett, aztán meglátta. Egy fiatalember volt, mindjárt a folyosó elején, az ajtóban üthették le, vérzett a feje, arca, farmernadrágot, dzsekit viselt, ingén szakadások. Menjünk innen, fiam, mondta gyorsan, ne is nézz oda. Hová menjünk, kérdezte a gyerek, nem szállunk le? Menjünk vissza, ott majd leszállunk, gyere. Nyissad az ajtót! A fiú csak bámulta a fekvő embert, úgy látta, hogy mozog, erőtlen, gyenge rángásokkal, aztán hirtelen kivágódott a vécé ajtaja, és kijött onnan két férfi. Ejnye, ejnye, mondta azonnal az egyik, hát ti mit csináltatok? Göndör, fekete haja volt, hosszú pakompart nyúlt le egészen a szájáig. Na nézd csak, mondta a másik, ezek lecsapták a Hunyót rendesen. Ez is fekete volt, de nem annyira, a szájában fémfogak villogtak, most rákiáltott Balogra, hé! Aztán csak röhögtek, na, gyerünk, mondta a göndör, ezt meg kell beszélni! Kérem, szólalt meg Balog, mi nem ütöttünk le senkit, vándor zenész vagyok, és most akarunk leszállni a fiammal. Nem ütötted le, kérdezte a műfogú fenyegető hangon. Nem hát, mondta Balog, én ütöttem volna le, ezzel a beteg... Hát akkor ki a száraz isten csapta le, mi? A villám? Egészen beszorították a sarokba, a gyerek arrébb állt, és nagy szemekkel meredt rájuk. Vagy tán én voltam, kiabálta a műfogú, he? Na! Mondjad nyugodtan! Mondjad, hogy én voltam, mert én voltam! Ránézett a másikra és röhögni kezdett, veregette Balog vállát, na, mondta neki, nem kell idegeskedni, mindjárt feléled. Hé, kiabált rá a fekvőre, ébresztő! Aztán a talpát kezdte rugdosni. Hagyjad, mondta a göndör, hadd aludjon, menjünk! Azt mondod, zenész vagy? Az, felelte Balog, kissé magához térve ijedtéből, erre szoktunk járni. És ezzel, kérdezte a műfogú, mit tudsz te ezzel? Mindent, vágta rá Balog, majdnem mindent. A két férfi egymásra nézett, és nevettek megint, akkor gyere, mondta a göndör, mutasd meg, mit tudsz!

Balog mindent elkövetett, hogy ne kelljen velük menni, hivatkozott a fiúra, aki gyermek még, beteges, az is lehet, hogy láza van, néha még most is félrebeszél, nem baj, mondták, itt beszélhet félre is, amennyit akar, mi is azt csináljuk a yardon. Hivatkozott fáradtságra, sebeire, mutatta rossz lábait, az a jó, dicsérte meg a pakompartos, ezekkel aztán lehet reppelni, na, nyomi csak, nyomi. A fiú zavarodottan nézett hol erre, hol arra, közben tuszkolták őket be, a kocsi belseje felé, ahol hatalmas füst volt, lárma. Ováció fogadta őket, látszott, hogy egy összetartozó csapat ül, áll a kocsiban egy kártyákkal, pénzzel borított táska körül, nők, férfiak hangos gyülekezete. Egy zenészt hoztam, szólt a göndör, mondani akar valamit, fogjátok be a pofátokat! Nem akarok én mondani semmit, védekezett Balog, magához fogta a fiút, néha kényszeredetten nevetgélt, aztán úgy gondolta, okosabb, ha enged. Na, jó, mondta, mert már fenyegették, egyet csak, mert már ki vagyunk merülve. Üveget nyomtak a kezébe, hogy igyon, aztán a gyereket is megitatták, hiába tiltakozott, majd valaki felkapta és a csomagtartóra dobta. Éhes vagy, kérdezte tőle egy vastagon festett száj, kell banán? Nesze! Ruha kéne annak inkább, röhögött valaki, hát hogy néz ki? Mért nem ad rá rendes ruhát? Balog ötölt-hatolt, van annak, de csak máskorra, ide, a vonatra minek, gyűrni, taposni, aztán játszani kezdett valamit, hangosabban, kiáltottak rá, senki nem hall semmit! Kussoljatok! Balog a Krasznahorkába kezdett, egy darabig hallgatták, aztán egy bikanyakú, kopasz ember beleszólt, hogy ez így nem lesz jó, nem temetésre mennek. Nincs valami vidámabb? Adjatok neki inni, ne szomorkodjon!

Balog tulajdonképpen nem tudott harmonikázni, csak azokat a fogásokat ismerte, amiket az apjától tanult, azokkal a dalokkal, újakkal soha nem próbálkozott, eddig nem is volt rá szükség. Most csak kínlódott, megpróbált legalább ritmusban maradni, mikor a többiek énekeltek, de nem nagyon ment, mire lassan abbahagyták, és azt mondták neki, hogy öreg, gyenge vagy. Húzd el innen a beled, nem érsz semmit. Egy pacsmag vagy te, mondta neki a göndör is, nem zenész. Na, adjatok neki valamit, ne mondja, hogy senkik vagyunk. Nem, dehogy, nem kell, csillapította őket Balog, nem tudtam magukat szórakoztatni, akkor nem jár semmi. Akkor is, mondta a műfogú, az órabér akkor is jár, mi fiúk? Ezresből tudsz visszaadni, kérdezte valaki, mire kitört a röhögés. És mitől vagy te ilyen selejtes, kérdezte most egy sovány, köhögős kinézetű alak, mi lett veled? Mért nem mész rendesen? Nem könnyebb úgy? Ezen megint röhögtek egy sort, nem nehéz az expander, kérdezték, aztán levették a nyakáról a harmonikát, és húzogatni kezdték, mintha rúgó lenne, ki, hányszor bírja, versenyeztek, húzták fej felett, hátul, elöl, aztán valaki rájött, te, mondta, te azért nyomogatod a billentyűket, mert úgy könnyebb húzni! Megint röhögtek, és még pénzt is kap érte, micsoda egy zsivány! Na, itt a pénzed, eredj, hol a gyerek?

Hová tettétek?

Levették a fiút a csomagtartóból, megcsodálták, szép, nagy foga van, mondta valaki, megvan mind? Meg, mondta a fiú. És nézd, micsoda izmok! A vastagnyakú fogdosta a karját és röhögött, ez igen! Hajlik is! Megvan a pöszörő is? Az összes? A fiú mosolyogva bólintott, tették-vették egymás közt azok a nagy emberek, aztán valaki felemelte, majd én viszem, mondta, de nehogy lepisáld nekem a ruhámat, hallod? A fiú nevette, nem is látta az apja arcát, most így jó volt, nagyon jó, a vastagnyakú azt mondta neki, hogy kapaszkodjon a hajába, de az nem volt neki egy csepp se, a fiú akkor ráhajtotta az arcát a kopasz fejére, átölelte a nyakát és nevetett, nevetett. Na, kiáltotta a göndör, elég legyen most már! Engedjétek őket! Sumi, vigyed a műszert az öreg után, és kísérd ki a vendéget a bejáratig, nehogy visszajöjjön! Iszol még? Nem? Az jó. A fiút vitték elöl, utána az apját, a hóna alá nyúltak, még lépnie se kellett, a hátul lévő vitte a harmonikát is, aztán aki elöl ment, levette a fiút a peronon a nyakából, na, mondta, itt vagyunk. Kezet rá, mondta, és nyújtott egy lapát-nagy tenyeret, a gyerek belecsapott, ez az! Fasza! Aztán kinyitotta az ajtót, a fiú csak egy gyenge lökést érzett, egy szót hallott, hoppá, és repült. Utána az apja. Kissé arrébb a harmonika is. A vonat ment tovább.

Isteni szerencse, mondta az apja, mikor feltápászkodott, hogy kicsik vagyunk meg soványok. Meg hogy akkora itt a gaz. Nem ütötted meg magad nagyon? Nem, mondta a fiú, ő már rég felállt, mintha semmi se történt volna, rugdosta a füvet a lábával, és mosolygott. Az apja nagy nehezen felült, és lihegett. A rohadt anyjukat, kezdte, aztán hosszan, cifrázva folytatta, hogy az a mocskos, tetves, szemét népség hogy kibánt ővelük. Még ilyet. Hát ez már mindennek a teteje. Ezt már nem lehet annyiban hagyni. Micsoda férgek! Egy nyomorékot és egy gyereket! Te meg mit nevetsz?

Semmit.

Valamin csak nevetsz! Énrajtam?

Kilöktek bennünket, mint macskát szarni.

Na, ezen van is mit nevetni. Kitörhetett volna a nyakunk. Hadd lássalak, gyere ide.

Nincs semmi bajom.

Mondom, hogy gyere ide! Belső zúzódásod is lehet!

Hol?

Meg kell tapogatni. Ha fáj, szóljál.

Jó.

És ne vigyorogj itt nekem.

A fiú elnevette magát, első két egérfoga nedvesen fénylett, pici nyál volt a szája sarkában, azt mondta, csikolódik, ha az apja tapogatja, ami nem volt igaz, csak nevetni kellett az egészen, ahogy a hajatlan ember kihajította őket a vonatból, lehet, hogy értük jönnek majd, és akkor mindenki nevetni fog, a göndör is, a műfogú is, a kopasz meg felkapja megint és rákiált, hogy fogja meg a haját, ami nincs neki. Nagy zsivány vagy te, mondta neki az apja, és tényleg csiklandozni kezdte, aztán a karjába vette úgy ülve, mint egy gyereket, és azt mondta, na, ezt megúsztuk. Később felállt, körülnézett, aha, mondta, gondoltam, Apafa előtt vagyunk nem sokkal. Nincs is messze. Járnak erre tehervonatok is, lépésben, valamelyikre felkapaszkodunk, jó? Jó, kérdezte újra, mert a fiú nem felelt, csak bámult a levegőbe a nevetés maradékával az arcán. Jó, mondta aztán. Mint a múltkor, folytatta az apja, de, csak ha nagyon lassan megy, majd én szólok. Később előhozta a harmonikát is, szomorú volt az arca, mikor hozta, ennek bizony sok baja van, sopánkodott, ezt majd meg kell javítani. Be is szakadt. Forgatta, próbálgatta, aztán sóhajtva letette.

Hallgattak egy ideig, a fiú később felállt és kiment a sínekre, körülnézett, de nem jött semmi. Aztán jött egy rendes vonat, sebesen kattogva elhúzott mellettük majd megint semmi, sokáig. Aztán egy teher jött, de az is gyorsan. Ülj csak le nyugodtan, mondta neki az apja, ne mászkálj ott a vágányon, majd jön az, ne félj, ismerem ezt a szakaszt, van, amikor kitolatnak egész idáig.

Én erős vagyok, apu?

Hát persze.

Azt mondták, izmom van. Az az?

Az.

Akkor én fel tudnék ugrani a vonatra is. Ami gyorsan megy.

Arra senki nem tud felugrani. Leszakad a keze.

Te sem?

Én sem.

Mert gyenge vagy, mint a szellő?

Ezt is a vonaton mondták?

És hogy pacsmag vagy.

Alig tudod kimondani.

A kopasz az erős, ugye?

Az.

Te meg gyenge.

És?

A fiú nem válaszolt, szomorú lett az arca, leült ő is a száraz fűbe. Aztán megint elment egy vonat, de a másik irányba, majd még kettő, aztán megint semmi.

Apu.

Tessék.

Te nem fogod megpofozni Kárász Tibit.

Miért nem?

Mert gyenge vagy.

Eredj már!

De. Odaken majd, mint a taknyot.

Ezt ö mondta?

Ő. És csak vigyorogsz majd, mint nyúl a vadalmára.

Gyere csak ide.

Nem megyek.

Nem bántalak! Csak nem hallom tisztán, hogy miket tanultál a vonaton. Mami büszke lenne rád, ha hallaná, tette hozzá rosszkedvűen. Őrá is mondott valamit Kárász Tibi?

Mondott.

Micsodát?

Valami lassú zúgás hallatszott, mint mikor vonat jön, Balog felállt, aztán a fiú is, lassan jön, mondta az apja, úgy hallom. Lehet, hogy ez jó lesz. Gyere, álljunk lesbe! Aztán gyorsan elkapta a gyereket, és magához szorította, de az kibomlott a karjából, jön a vonat, kiáltotta lelkesen, várj, szólt rá az apja, ne rohanj! Ha nagyon gyors, akkor várunk még, hallod? Jó, kiáltott vissza a fiú, de látszott, hogy már csak a vonatot figyeli. Pőrekocsik, mondta az apja, mikor a teher melléjük ért, lehet, hogy jó lesz. Ne menj annyira közel! Várj meg, le fog lassulni teljesen!

Csak a gyereket nézte, ahogy mászik fel a kavicsos töltésen. Mint a csík! Kapkodva, lihegve rángatózott utána, várjál, kiabálta közben, aztán látta, hogy a fiú elkapja az egyik lépcsőt, jaj! lóg egy pillanatig! és már fenn is van. Jövök, kiabálta, maradj ott! Ülj le! Neki is sikerült megfogni a lépcsőt a kocsi másik végén, most már jó, gondolta, ha már fogom, akkor az enyém. Húzta a vonat, de ez már nem volt semmi, a fiú meg szaladt a platón, őfelé, ülj le, kiabálta neki, fenn vagyok rögtön! Egy rúgást érzett az arcába. Bakanccsal. Aztán még egyet. Két fehér robbanás. Elengedte a vasat, nem bírta tovább. Nem volt már semmi értelme.