Tar Sándor kéziratok, levelek

Tar Sándor:
Válaszok - kérdésekre

Jólesik, hogy a Szerkesztőség másodszor is szociográfussá avat ezzel a gesztussal, és bár nem túl gyakran kápráztatom el az olvasót az újságok, folyóiratok hasábjain, sem máshol -– én is annak tartom magam.

Életpályám nem tartalmaz merész fordulatokat: egy tanyán nőttem fel, Debrecenben végeztem a gépipari technikumot, majd dolgozni kezdtem. Voltam esztergályos, köszörűs, műszaki rajzoló, automata-kezelő, kovács, minőség-ellenőr, lemosó, festő, röntgenszerelő, művezető, diszpécser, stb.; katonaként tüzér, rádiós, fegyvermester. Négy évig az NDK-ban is dolgoztam. Közben voltam úttörő, DISZ-tag, KISZ-tag; jelenleg a szakszervezetnek és a pártnak vagyok tagja. Az általam elért legmagasabb funkció az alapszervezeti titkárság volt az MSZP-ben, melyet az NDK-ban és itthon összesen hét évig töltöttem be.

Tizennyolc évig laktam albérletben, huszonhét különböző helyen. Tavaly óta lakástulajdonos vagyok, melynek utolsó részletét hetvenkét éves koromban fogom befizetni.

Kezdetben volt a vers. Kedves verseimet azonban mások írták: Whitman, Ginsberg, Rimbaud, Kavafisz, Trakl, Weöres, Nagy László, stb., az enyémek magánügyek maradtak, azok ma is.

Szociográfiát először a MOZGÓ VILÁG pályázatára írtam, rokonszenvem a műfaj iránt azonban régebbi keletű, kissé kiábrándulva a többiből. Mint minden autodidakta én is sokat olvasok, számomra azonban a szociográfia az, aminek „aranyló fája zöld.” Jelenleg is szociográfiát írok, talán ez lesz a kifejezési formám.

A szociográfiát őszintén azonosuló, feltáró szenvedélyű műfajnak tartom, mely az irodalmi eszközöket valóban csak eszközként használja, ezek segítenek hozzá, hogy a dolgok valóságos arányaikban, attribútumaikban sértetlenül jelenhessenek meg.

Féja Géza, Ilyés Gyula, Móricz, Bálint György; a maiak közül Fábián Katalin, László-Bencsik, Berkovits, Csalogh Zsolt, Zám Tibor, Végh Antal, Moldova György szociográfiái tetszenek azok közül, akiket ismerek, anélkül, hogy biztos lennék abban, hogy minden arra érdemes szerzőt felsoroltam.

Általában a munkások és a parasztok között végbemenő társadalmi folyamatok, különösen az átrétegződés, a munkás – munkahely viszonyban kialakuló helyzetek, az egyén által a munkás- illetve paraszt-szerep vállalásából vagy nem vállalásából adódó konfliktusok, feszültségek csendes forradalma; a felkészületlenül életbe dobott, a lehetőségekkel élni nem tudó, azokat újratermelni nem képes emberek sokasodó seregének élete érdekel, mert ezt ismerem, ennek részese vagyok.

Úgy vélem, a szociográfia a szocialista realizmus legédesebb gyermeke. A szociográfiában megmártózva a többi műfaj – ideértve az újságírást is – új energiákra tehet szert. De, mert se nem tudomány, se nem irodalom, ez gyanússá teszi azok szemében, akiknek gyanús minden szellemi termék, amely nem mérhető a közérthetőség mércéjével, vagy nem hasonlítható az ünnepi beszédekhez. A szociografizálódás lehetőségei tehát rajta kívül álló okoktól függnek, ha elfogadjuk azt, hogy a társadalom viszonya a szociográfiához egyben a valósághoz való viszonyáról árulkodik. Mint tudjuk, a szociográfia nem jut el a szélesebb olvasóközönséghez, melynek jelentős része inkább az alkohol, az operett, a tánczene, a krimi, a giccs és a lelátók arénája felé fordul, szellemi testvérévé és bázisává válva az „elvi” elutasítóknak. Megmarad tehát egzotikus útleírásnak, melyet fehéremberek olvasnak szent borzadállyal, a szerző pedig igyekszik ezt a borzadályt kielégíteni. Nagyobb publikációs lehetőség – esetleg önálló folyóirat – kellene ahhoz, hogy a műfajon belül kirajzolódó irányzatok kibomolhassanak, és a könnyű, hatásvadász megoldások lelepleződjenek. És meg kellene találni a szociográfia szó magyar megfelelőjét is.

Hajdu Ráfis Gábor napjaink szociográfiájáról írott cikkében megállapítja, hogy az nem ellenzéki műfaj többé, „ha helyi ellenállásba ütközik is, vélt, partikuláris érdekeket sért is nemegyszer.” És másutt: „… mert mindannyiunk közös érdeke, hogy valóban ismerjük Magyarországot, hogy tudjunk mindenről, ami itt történik.” Semmit nem érdemes ehhez hozzátenni.”

(Forrás: Tar Sándor hagyatéka, kézirat)