Amikor Domokos Mátyás levelét annak idején elolvastam az irodalmi közvélemény és általában a társadalom szelektív, rá-adásul követhetetlenül hullámzó feledékenységéről, hogy tudniillik bizonyos írók, költők - de kiegészíthetném, ha ez megnyugtatna más művészeti ágak művelőivel is -, alkotásai, művei, sőt nevük is miért felejtődnek el olykor hosszú időszakokra, némelyik örökre, akkor a miértre azonnali válaszom volt: nem tudom. És mi-után belefeledkezni egy elméleti fejtegetésbe megfelelő muníciók nélkül nemcsak azzal a veszéllyel jár, hogy az ember könnyen nevetségessé válik, de azzal is, hogy valakit, valakiket esetleg tévesen, rosszul befolyásolok, így aztán a szurkoló kényelmesen sunyi pozíciójából hagytam az egészet önmagától "lecsengeni", természetesen figyelemmel és gondosan tanulmányozva a Holmiban megjelent, ehhez kapcsolódó véleményeket, kis- és nagy-ívű hozzászólásokat. A kérdés ugyanis napjainkban ijesztően időszerű, mi több, kellően provokáló és erős ahhoz, hogy nyugtalanítson, számunkra talán élet és halál, ha komolyan vesszük azt az állítást, hogy az írás (alkotás) az utódnemzéssel rokon ösztöntevékenység. A körkérdés értelme is, de hatása mindenképpen legalább kettős, egyfelől a valóban elfelejtett írókról, művekről szól, és ez a feledékenység látszólag az értékekre sincs mindig tekintettel, másfelől rólunk, a még élőkről, akikről majdan ugyancsak megfeledkezhet az utókor. Mert nekem például a felsoroltakon kívül hiányzik Gelléri Andor Endre, Kassák, Galgóczi, Lengyel József, és sokan mások. Ha meghal, Juhász Ferenc, Fejes Endre, és ha meghalok, én is.

Most már magamban beszélek, magammal vitázva, miután a kérdésre továbbra sem tudom az igazi választ, ez a módszer ugyanakkor felmentést adhat az utólagos bírálatok terhe alól, és ennek a vívódásnak nem az a célja, hogy külső okokat keressen, úgymint az egyetemi oktatásban időről-időre, és korszakonként fellelhető irányultságok, a könyvkiadás és terjesztés anomáliái, az általános elszegényedés, a fogyasztói szokások megváltozása, a média-robbanás, mozi, videó, internet és tanult emberek ennél bizonyára jóval több dolgot meg tudnának jelölni, ami kiválthatja eme feledékenységet, de könnyű lenne ebben a közép-kelet európai kulimászban politikai szándékokkal takarózni (lenne is mivel), úgy vélem azonban, helyesebb, ha mindenekelőtt azt vizsgáljuk, nem lehet az, hogy felejthető műveket hozunk létre?

Most már magamban beszélek, magammal vitázva, miután a kérdésre továbbra sem tudom az igazi választ, ez a módszer ugyanakkor felmentést adhat az utólagos bírálatok terhe alól, és ennek a vívódásnak nem az a célja, hogy külső okokat keressen, úgymint az egyetemi oktatásban időről-időre, és korszakonként fellelhető irányultságok, a könyvkiadás és terjesztés anomáliái, az általános elszegényedés, a fogyasztói szokások megváltozása, a média-robbanás, mozi, videó, internet és tanult emberek ennél bizonyára jóval több dolgot meg tudnának jelölni, ami kiválthatja eme feledékenységet, de könnyű lenne ebben a közép-kelet európai kulimászban politikai szándékokkal takarózni (lenne is mivel), úgy vélem azonban, helyesebb, ha mindenekelőtt azt vizsgáljuk, nem lehet az, hogy felejthető műveket hozunk létre?

Egyszerű lenne ezt például azzal magyarázni, kis ország, kis irodalom és hogy egy kis ország irodalmát, miként a filmművészetben lenyomják a pénzes, harsány, rámenős multik, a film esetében például az amerikai produkciók, miáltal az apró népek belső értékítélete is elbizonytalanodik, úgy vélik, nekik aligha van keresnivalója a világművészetek színpadán, csakhogy például Írország is egy kis nép, a maga Joyce nevű óriásával, az egy megyényi Svájcban élt, írt Gottfried Keller, és egy cimarrón indián megírta az életrajzát valami kietlen tájak között, igaz, azóta sem tu- dunk róla semmit, hogy Nobel-díjat kapott, az Apámuram írójáról nem is beszélve. A nagy ország, nagy irodalom elmélete azonnal kisiklik akkor is, ha egy nagy ország írója abból pusztán egy szobányi teret is lakhatónak, élhetőnek vél, akkor is, ha az zárva van, és kívülről, mint például Genet, a festő Schiele, aki jóllehet egy kis ország polgára volt, de tudjuk, aki németül beszél, az egy nagy nemzethez tartozónak hiszi magát gyógyíthatatlanul. Megint másik egy földrajzilag nagy országból elmegy egy még nagyobba, pontosabban amit nagyobbnak gondol, és itt nemcsak Gide-re kell gondolni, Faludyra is, de ott van Verne, a festő Gauguin, az ismeretlen B.Traven, utóbbi egyébként szintén az eltűntek listáján. Malamud a világ közepén is üdítően zsidó tudott maradni egy tisztán körülhatárolható, szűk közösség ábrázolójaként, Amerikából nem is kell neki több, és általa az olvasónak sem, Salinger pedig ugyanott lakását betonkerítéssel, szellemét pedig megfejthetetlen szavakkal, mondatokkal, mágikus erejű történetekkel szigetelte el, melyek dekódolása szép és izgalmas feladat, de teljesen céltalan, Salingert Wittgensteinhez hasonlóan könnyebb megölni, mint teljesen megérteni, a kulcsot ugyanis egy merőben más dimenzióban őrzik.

Minden magyarázat sántít tehát, ha geopolitikai, ökonómiai okokkal operálunk vagy legalábbis nem teljes. "Nem erővel és nem hatalommal", mondta Jézus, az íróknak sem erejük, sem hatalmuk, pusztán beleérző, szeretetteljes vagy utálkozó, de ritkán közömbös véleményük van mindenről a világ eseményeiben hasonlóképpen vergődő átlagember életérzéséhez képest, csakhogy nekünk ezt hivatásszerűen meg is kell fogalmazni, következésképpen tévedhetünk, elveszhetünk vagy menetelhetünk a mennybe, gyalog. Megpróbáltam szándékom szerint kívül maradni mindenfajta elméletieskedésen, immár látom, mégis nyakig benne vagyok. Arra gondolok, hogy ez az ország történelmileg talán inkább provinciális, mint kicsi, szűk, miáltal irodalma is az. Nem mi tehetünk róla, elődeink a közhiedelem szerint elkártyázták ezt az országot, az őket követők pedig ellopták, lopják. Kell-e vajon itt is száz év, miként Angliában, hogy például a korrupciót leküzdjük? Ez az ország kiszolgáltatott, mindenféle kísérletek tárgya, nomád őseink bennünk folytatódó mentalitása mindmáig képtelen megfelelni a tőle sorsszerűen idegen világnak, lelkünk ázsiai, nomád és szabad, miközben igyekszünk késsel-villával enni. A provinciális irodalom sajátja, hogy a "körülmények hatalma" megköti, felülemelkedni azokon nem képes, talán nem is akar, élni kell egyfelől, más-felől foglya lesz, lehet a mindennapoknak, ezáltal akaratlanul és tapasztalatok híján csapódik különféle, nálunk jellemzően olykor teljesen dilettáns politikai áramlatokhoz, tiszta és őszinte lélekkel, miként Illyés pusztai parasztjai, egyszer az egyik, másszor a homlokegyenest ellenkező irányba. És ez veszélyes. A ha- talmi politika időben ciklusokra osztott birodalma véges, és jaj annak a ciklus végén, aki úgymond az uszályába kerül. Hirtelen mellőzik, majd elfelejtik, a felejtés pedig mély kút, onnan kimászni szinte lehetetlen.

Ellentmondásos napjaink irodalmának megítélése is, vannak, akiket már életükben elfelejtettünk vagy fel sem kerülnek a "listára", kimennek a divatból, hathatós hátszelet kap most minden olyasmi vélemény, amely az irodalom terén is Európába tart, holott a fordítóktól, kiadóktól tudjuk, hogy Európa elsősorban nem arra kíváncsi, hogy egy magyar író milyen "európai" regényt tud írni, hanem hogy milyen "magyart", erre Bodor Ádám az egyik legmeggyőzőbb példa, akit úgyszólván minden valamirevaló nyelvre lefordítottak. De oda kell figyelni a Holmiban is közölt, fiatal, orosz irodalom képviselőire, mintha nem zavarná őket sem Európa, sem a tengerentúli regény, viszont masszívan beágyazódtak saját valóságukba, ami erőt ad, írásaikból hallatlan mértékben sugárzik. És ez azért is érdekes, mert ismereteim szerint jó néhány francia és német fordító lázas orosz-tanulásba kezdett, miközben nálunk megszűnt egy sor orosz tanszék az egyetemeken, mely intézkedéssel diszkvalifikáltuk azt a nyelvet, amelyiken a világirodalom jelentős és nem is súlytalan része íródott. Ha tehát a vidékiségtől való félelmünkben fél szemmel minduntalan nyugatra, az ott lezajló, olykor szinte csak napokig élő irodalmi-művészeti mozgalmakra lesünk, azok rabjaivá válunk, a saját lehetőségeink mellett megyünk el. És vajon rabok legyünk? Vagy szabadok?

A választ tehát a folyóiratban feltett körkérdésre most sem tudom, úgy lehet, nem is fogom megtudni, mert az ok mintha kívül esne magán az irodalmon, ezt sokan meg is fogalmazták, ugyanakkor nem árt némi önvizsgálat sem, önmarcangolás nélkül, okunk erre nincs, Anacharsis szerint háromféle ember van: élő, halott és aki a tengert járja. Úgy tűnik, ebben a világban mi a tengert járjuk.