Az albérlő már akkor gyanús volt, mikor a szobát még úgyszólván meg se nézte, hanem mindjárt afelől érdeklődött, hogy csend van-e. Csend van, mondta Etus néni, és ez igaz is volt. A szoba ablaka az udvarra nézett, melynek a végét távolabb egy kőfal zárta le, azon túl a kórház hullakamráját lehetett látni, ha az ember felállt az ágyra vagy a székre. A fal tövében még egy ideiglenesen ottfelejtett hordozható árnyékszék dülöngélt, amit még a kőművesek hagyhattak itt az építkezés után, úgy hat éve. Etus néni ezt nem is titkolta, hozzátéve, hogy a fabódét nem használják. Aztán azt kérdezte az albérlő, hogy merre van észak. Etus néni nem tudta. Azt viszont tudta, hogy a kérdéses ablak délre néz, azért is adják ki, mert nyáron itt olyan meleg van, hogy meg lehet bolondulni. Ezt, persze, nem mondta a fiatalembernek, aki ezt nem is kérdezte, viszont úgy látszott, hogy a válasz ráeső része megnyugtatta. Az is gyanús volt viszont benne, hogy sem a sör, sem a bor, sem a pálinkaszag nem dőlt róla, hanem mind. Együtt. Etus néni szívesebben vette volna, ha az albérlő nem veszi ki a szobát, de már nem mondhatta vissza, a hirdetésbe nem írták bele, hogy milyen szaga lehet az albérlőnek, és ez most megbosszulta magát. Az albérlő azonban komoly embernek látszott, még nézelődött egy kicsit, de inkább kifelé az ablakon, más nem nagyon érdekelte. Etus néni közben arra gondolt, hogy ennek ugyan felesleges volt felsúrolni a padlót, meg se látja. Nem is. Etus néni már akkor észrevette, hogy az albérlő valahogy átnéz mindenen, és mintha üvegből lenne a szeme, mint Jolánkának a másik utcában, akinek addig gyógyították, míg vak lett. Az albérlő kinyitotta az ablakot, és csak nézte, nézte a kőfalat, valahogy olyan felfelé forduló szemmel, mint az új tiszteletes, ez csak úgy eszébe jutott Etus néninek, hogy azzal is úgy jártak, hogy mikor prédikálni kezdett, először csak az első sor, aztán már az egész gyülekezet felfelé bámult, a harangozó meg elszégyellte magát. Na, én megyek is, mondta Etus néni, mert ezt már nem lehetett bírni idegekkel, nem zavarom tovább. Mikor hozza a csomagokat? Itt vannak, mondta az albérlő, és levett a válláról egy bizonytalan színű és állagú szatyorfélét, és az ágyra tette. Ágynemű? Hálózsákban alszom, mondta a fiatalember és ehhez nem kívánt semmit hozzátenni. Etus néni sem, aki ugyan még nem látott hálózsákot, de el tudta képzelni, hogy abban aludni is lehet. Aztán egy füzetet húzott ki az albérlő a szatyorból, aztán még vagy húszat. Etus néni képtelen volt elszakadni a látványtól, ezek mik, kérdezte óvatosan. Füzetek, mondta az albérlő, és az egész halmot felrakta a sifon te- tejére. Lehet, hogy poros ott fent, mondta Etus néni, nem érem el. Nem baj, mondta az albérlő, én elérem. És mik vannak azokban, kérdezte Etus néni, ha meg nem sértem. Tetszik tudni, irogatok, mondta az albérlő, mindenfélét, tette hozzá. Aha, mondta Etus néni, mint aki mindent ért, és kiment, mert ez mára épp elég volt. Ez valami író, mondta Lajosnak, a férjének, aki a cserépkályha mellett ült, és épp azon tűnődött, hogy miként lehetne a pincében lévő kannából a bort valami csövön felvezetni egészen a szájáig úgy, hogy minderről Etus néni ne vehessen tudomást. A cső már megvolt. Író, kérdezte aztán, és mit ír? Nem tudom, mondta Etus néni, nem mondta. Lajos, akinek az arca hasonlatos volt a nyers húsokhoz a tiltott borok élvezetétől, nem csinált ügyet a dologból, ha ír, hadd írjon, majd abbahagyja. Volt neki ennél fontosabb dolga is a csővezetékkel. Este már majdnem megvolt a megoldás: a fotel mellett le, a szőnyeg alatt az ablakig, ott ki - és itt megszakadt a dolog, mert Etus néni bejött egy füzettel, nézzed, mondta Lajosnak, ez az övé. Aztán kinyitotta, és halkan olvasni kezdte: Szívem ablakát a tengerre tárom, szerelmes Adriám, pont, pont, pont. Mi az, hogy pont, pont, pont, kérdezte Lajos, az van odaírva? Nem, csak úgy kell olvasni, mondta Etus. Tovább, mondta Lajos, nincs tovább, mondta Etus néni. És a többi lapon? Semmi. Ennyi az egész? Ennyi, mondta Etus néni búsan. Tengerre, tűnődött Lajos, hol itt a tenger? Etus néni nem tudta. Errefelé nincs is tenger, bizonygatta Lajos Etusnak, hm. És kije lehet az az Adria, kérdezte Etus néni halkan, pedig az albérlő nem volt otthon, nem hallhatta. Az egy tenger, mondta Lajos, rengeteg nagy víz. Amin a hajók mennek, mondta Etus néni csalódottan, értem. Azt kérdezte, merre van észak, mondta később, Lajos ránézett, észak? Azt kérdezte? Mondtam neki, hogy az ő ablaka délre néz, mondta Etus néni. Aha, mondta Lajos, mint aki mindent ért. Az a szoba az Adriára néz, a tengerre, magyarázta Etus néninek, ha valakinek jó szeme van. Mennyire, kérdezte Etus néni. Debrecentől olyan hatezer kilométerre. Igen, mondta Etus néni, mert más nem jutott eszébe. És akkor, folytatta Lajos, emez, a mi szobánk meg a Kárpátokra néz. Persze, ha valakinek olyan a szeme. És az is szép. Nagy hegyek. Völgyek. Tessék, kérdezte aztán, nem, semmi, mondta Zavartan Etus néni, és becsukta a füzetet. Soha nem látott még tengert, hegyet is csak messziről, lehet, hogy nem is az volt, csak azt mondták. És biztos volt benne, hogy neki van igaza: az Adria, az egy nő. Akiről tengert neveztek el, hallott már ilyet. Hát hogy lehet valaki szerelmes egy tengerbe? Becsukta a füzetet és kiment. Hát igen, dünnyögte Lajos, a tenger. Lehetne a szobát úgy is hirdetni, hogy tengerre néző. Aztán arra gondolt, hogy a föld gömbölyű, azért nem látszik semmiből semmi. Ha amúgy lenne görbe, akkor látszana a tenger, akkor viszont az összes víz idefolyna, és lehetne takarítani állandóan, úgyhogy jól van az, ahogy van. Etus, szólt hangosan, várt egy kicsit, de nem hallott semmi választ, így aztán hozzáfoghatott a vezeték kiépítéséhez, legalábbis gondolatban. Először mindent fejben csinált meg, és ha már minden stimmelt, akkor fogott hozzá. Fél lábbal, mankóval nem szaladgálhatott feleslegesen. Ez volt a probléma a borral is, erre szolgál majd a cső, amely hajlékony és átlátszó, és leér a földszinti lakásból az ablakon át, be a pinceablakon és a kanna száján. Lajos nem tudhatta, hogy Etus néni a bort már rég kiborította, mert Etus néni számára a bor csak folyadék volt, nedvesség, amivel a követ ugyanúgy fel lehet mosni, mint a vízzel, és ott volt kéznél. És nem kellett lépcsőt mászni. Egy kicsit büdös, de azóta nincs egér. Szívem ablakát a tengerre tárom, olvasta újra és újra Etus néni, szerelmes Adriám. A sifon előtt állt egy széken, kezében a füzet, vajon miért nem folytatta? Itt állhatott ő is, mert csak így lát át a falon, innen láthatta a tengert. Biztos jó szeme van, azért van úgy kifordulva. Etus néni elmúlt hatvan éves, és most valahogy úgy érezte, hogy el van rontva minden. Ő már sohasem fog tengert látni, de még hegyet se. Egyáltalán semmit se fog látni, csak Lajost, meg a Mester utcát a boltig és vissza. Meg egy pár méterrel arrébb az SZTK-t. Aztán majd a Nagyerdőt, hamarosan, de oda már vinni fogják, merthogy ott van a temető. Kis csengő szólt, mikor becsukta a füzetet, mikor kinyitotta, akkor is. Aztán látta a vers hosszú sorait, amit addig sosem, a szenvedélyt, az epekedést, az egész egy varázslat volt, ha a melléhez szorította, hallotta is, felgyorsult szívveréssel, aztán az ablakon át meg is látta azt a rengeteg sok vizet, a hullámokat, és mikor Lajos megjelent a szoba ajtajában, Etus néni a széken állt, kifelé nézett az ablakon, és áhítattal ismételgette: a tenger! A tenger!