Kellene nekünk, munkátlanoknak is valamiféle menekülttábor, hogy ne rontsuk otthon a levegőt, meg a hangulatot az örökös kesergéssel, semmittevéssel. Oda aztán be lehetne hajtani mindenkit, munkanélkülieket, hajléktalanokat, koldusokat, árvákat, meg aki úgy általában útban van, vagy rontja a városképet. Nagy a Hortobágy, ott el is férnénk a többi marhával. Na, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meg se álmodtam, hogy elküldenek, egyedül voltam szerszámélező a műhelyben. Illetve volt még egy nő, de az állandóan táppénzen, nem is bántam, lehetett túlórázni, amennyit bírtam, nem is kerestem rosszul. Mondtam is, hogy fiúk, nekem mindegy, nem rinyálok, de ki fogja csinálni? Azt a temérdek marót, fúrót, egyszer csak kimegy az éle mindnek, és akkor a forgácsolóban nem sokan fognak dolgozni, vagy vesztek majd mindig újat? Leszámoltam, elköszöntem a fiúktól a kocsmában, jól berúgtunk, és vége. Huszonkét év után. Ezt csak azért mondom, mert mindenki szokta mondani, hogy ennyi és ennyi év után mondtak fel neki. Mintha nem lenne, mindegy, hogy valakit egy év után tesznek az utcára vagy mondjuk harminc év után. Én szartam bele, majd lesz valahogy, azt mondtam az asszonynak, hogy akkor most egy hétig alszok, behozom a lemaradást, aztán megindulok, és akkor itt kő kövön nem marad, annyi lesz a munkahely. Addig meg hagyjál békén. Egyébként aranyos kis feleségem van, egyem a tepertőjét, csak már unom. Na, nem úgy, úgy még megvagyunk, hanem a türelmét, a megértését, az már fel is tud idegesíteni. Na, nem is ez a lényeg, hanem az alvás, mert abból nem sok minden lett. Egyszerűen felébredtem, mikor szoktam. Nyílt ki a szemem, hogy szinte csattant. Nyomtam én vissza, hunytam, de csak nem. Jó, akkor heverészek. Az se ment. Néztem ki az ablakon, mentek az emberek, mentek a buszok, villamosok, autók, mentek az emberek dolgozni. Na, hadd menjenek, mondom magamnak, közben majd megevett a fene. Ment az asszony is, ö még dolgozik, ápolónő, gondolom, onnan nemigen rakják ki, hacsak meg nem eszi a beteget. Akkor a gyerek iskolába. A bitang kölyke tízéves vagy tizenegy, nem is tudom már pontosan, de úgy tud elmenni reggel, mint egy szakasz riasztott kommandós. Haza szintén úgy érkezik, a különbség csak az, hogy reggel álmos, délután fáradt. Kései gyerek, már azt hittük, hogy nem lesz, és tessék. Azt mondják, az ilyenek zárkózottak, csendesek, na hát őrajta ilyesmit nem lehet észrevenni. Szóval mennek. Én meg alszom. Elvileg. Nem is ez a lényeg, hanem ahogy mondtam, alvás az aztán semmi. És munkahely se. Sehol. Aki már elmúlt negyven, az már nem is ember. Az jobb, ha megy az asztaloshoz méretet vétetni magáról, és nem kezd el vastag könyveket olvasni, mert nem éri meg a végét. Szerintük. Uram, mondom az egyik ilyen helyen, tudja maga, hogy az űrhajósokat ebben a korban lövik fel? Hogy ilyenkor tud az ember a legtöbbet teljesíteni, és már nem futkorász a nők után, és nem is mindig másnapos? Hát, ha kell, én egy hónap alatt megtanulom a New York-i telefonkönyvet kívülről, angolul, nem hiszi? Persze, hogy nem hitte, nem azért volt ott, hogy engem felvegyen. Csak azt nem tudom, mivel küldi el a fiatalabbakat? Hogy éretlenek? Hogy nem elég öregek? Na, de nem is ez a lényeg, hanem hogy nem lett munkahely egy fia se. Nézem én ma is, minden nap, de már tudom, hogy nem is lesz. Valameddig kapom ezt a kegydíjat, aztán vége. Mondom az asszonynak, éjszaka, hogy hallod? Ezután majd én fekszek alul. Azt kérdi, miért. Azért, mondom neki, mert te tartasz el, te tartod a családot, te vagy a férfi. Csak nevette, pedig, sajnos, ez komoly. Kezdtem kiborulni. Tengődtem. Mászkáltam összevissza az álláshirdetésekre, már betelt, nem ilyenre gondoltak, meg persze az, hogy öreg vagyok. Még egy varrodába is elmentem, gondoltam, meg lehet azt is tanulni. Csak néztek, hát nem olvastam a hirdetésben, hogy nőket keresnek? Dehogynem, mondom, de én biztos, hogy nem megyek gyesre, és nem is menstruálok. Ezen még nevettek egy kicsit, de már az ajtóban. Kezdtem összemenni. Amúgy sem vagyok nagynövésű, de szinte éreztem, hogy napról napra kisebb vagyok. Állati érzés. Akkor olyan érzésem is lett, ahogy otthon ténferegtem, mintha valami piszok lennék a lakásban, mint egy zsírfolt vagy sár, azelőtt, mindenki ment reggel a dolgára, délután a tiszta, üres lakásba mentünk haza, most meg mire jött az asszony, én ott összejártam, gyűrtem, tapostam mindent, telefüstöltem a lakást, és ott voltam hülyén, kábán, mindenkinek az útjában. Aztán gondoltam egyet, hogy ennek így semmi értelme. A világon semmi. Mondom Editnek, a volt menyasszonyomnak, te, váljunk el, mert ez így sehogy se jó, csak rontom itt a levegőt. Elmegyek, ti is jobban jártok, velem meg majd lesz valami. Csak nézett rám. Azt mondja, minek váljunk el, hát szeretjük egymást, nem? Meg ilyeneket. Szedjem össze magam, és várjak, ő kitart mellettem a végsőkig, csak ne mondjak ilyeneket. És a gyerek miatt is. Ugye csak vicceltem? És már sírt. Nem szokott pedig, csak ezeken a hülye filmeken. Na jó, mondtam magamban, mert elég makacs vagyok. Elkezdtem mindenbe belekötni, amit mondott, amit csinált, gondoltam, lassan megutál. Nem borotválkoztam napokig. Nem is fürödtem. Inni nemigen ittam, nem szeretem a szeszt, próbáltam egyébként, de nem ment. De ö továbbra is türelmes volt, nyugtatott, ne idegeskedjek, elmúlik, menjek sétálni, olvassak. Kiabáltam vele, sértegettem, aztán egyszer a fiúnak odagyűrtem egy fülest, már nem is tudom, miért, és amikor a védelmébe vette, neki is. És attól kezdve mind gyakrabban, gondoltam, egyszer csak megunja, és beadja a válópert. Egyszer még seggbe is rúgtam, mikor lehajolt. De nem. Azt mondta, tudja ö nagyon jól, hogy miért csinálom, és azt is, hogy ezt nem is tőlem kapja tulajdonképpen, hanem azoktól, akik elküldtek. Ebben, mondjuk igaza volt, de hát akkor is. Elmentem egy ügyvédhez, hogy ez és ez van, én válni akarok, az asszony nem. Miért, kérdezte. Mert nem tudok már apa lenni, férj lenni, egyáltalán férfi lenni, nem tudom eltartani a családomat. Ez már nem házasság. Még megkérdezte, hogy mi van? Iszik? Züllik? Mármint én. Veri őket, kurvázik? Mondom neki, hogy mi a helyzet, de őszintén. Azt mondta, ilyet még nem látott, de a biztos, hogy nincs az ügyvéd, aki ezen az alapon elválasszon bennünket. Megköszöntem a tanácsait, de megmondtam neki, hogy a tippeket, amiket adott, kipróbálom. És ha beválik, fizetek. Viszontlátásra. Hát mit mondjak, egy nap alatt végig próbáltam mindet. A kocsmában kezdtem, itt van szomszédban, ott fel is szedtem egy nőt, itt grasszáltunk a ház körül részegen, hogy sokan lássanak, kell majd a tanú, aztán felmentünk a lakásomba, hogy, majd ha jön az asszony, lásson is valamit. De ez a nő olyan büdös volt, mint a görény, a szája is, mindene. Mondom neki, fürödj meg, és mossál fogat, mert hányni lehet a szagodtól. Kiment, szöszmötölt, hallottam, aztán már gyanús volt, utánamentem. Hát belecsinált a fürdőkádba, annyira be volt seggelve, és úgy volt hagyva minden, ő meg állt a tükör előtt, és az ujjával dörzsölte a fogát, de nem a fogkrémmel, hanem valami kézbalzsamot talált a polcon, már tiszta zsír volt a pofája. Na, mondtam neki, most kapsz egy percet, és látni se akarlak. Egy perc után kilöklek az ablakon. Valamit láthatott az arcomon, mert pillanatokon belül kívül volt az ajtón, embert még nem láttam ilyen gyorsan felöltözni. Én meg nekiálltam sikálni, magamat is, a kádat, kagylót, mindent, a linót felmostam vagy ötször, mégis éreztem a szagát. Szellőztettem, huzatot csináltam, még borotválkoztam is, mégis, mikor jött Edit, az első kérdése az volt, hogy ki járt itt. Akkor leültem, és elmondtam neki mindent. Megölelt, mint egy gyermeket, úgy voltunk sokáig, már majdnem elsírtam magam, de azért jólesett. De az még jobb lett volna, ha csinál egy cirkuszt, és akkor elválunk, legalábbis ezt mondtam neki, pedig akkor már én se tudtam, hogy mi lenne a jó. Azt mondta, el kellene mennem az orvoshoz. És minek? Írjon fel munkahelyet, receptre? Nem, mondta, az idegeimmel. Majd ő beszél valakivel, sok ilyen van mostanában, két-három hét alatt helyre teszik az embert. És lesz majd munkahely is, csak bírjam ki addig, hát ki bánt engem? Senki. Akkor meg? Na, egy darabig elvoltam, megpróbáltam kibírni. Én jártam bevásárolni, számoltam az aprót a vénasszonyok között a pénztárnál, és igyekeztem, hogy fel ne robbanjak közben. Akkor üldögéltem a padon, itt előttünk, a parkban, hallgattam a sok haszontalan ember dumáját, volt aki sakkozott, kártyázott, de én! Én mi az istent csináljak? Egész délelőtt! Aztán délután, este, éjjel! Másnap megint! És meddig?

Az volt, hogy épp borotválkoztam, véletlenül egy picit megvágtam magam, ezen aztán úgy bepörögtem, hogy ököllel belevágtam a tükörbe, aztán, csak úgy, bele a pengét a bal csuklóba. Ahol az erek vannak. Nem nagyon sikerült, éppen csak vérzett. A pofám, meg a jobb kezem az üvegtől véresebb volt, mint a bal. Akkor jutott eszembe, hogy valaki a történelemben úgy halt meg, hogy beleült a kádba, meleg vízbe, a csuklóján meg elvágta az ereket. Még tán valami festményen is láttam. Na, mondom, ez az. Kinyitottam a csapokat, aztán beleültem a kádba. Eddig jó volt. Arra gondoltam, hogy hogy nem jutott ez nekem hamarabb eszembe, mikor olyan egyszerű. És vége mindennek. Meg van oldva minden. Megint nyestem egyet a csuklómon, szinte nem is éreztem, de az már vérzett rendesen. Vártam egy kicsit, jó volt ott ülni a kádban. Körülnéztem, és valami rám jött. Nem is tudom, mi lett velem, csak gyorsan kimásztam a kádból, betekertem valamivel a csuklómat, felkaptam egy gatyát, és átcsengettem a szomszédba, hogy hívják fel a feleségemet telefonon, elvágtam a kezem. Nagyon? Nem nagyon, de jobb, ha hazajön.

Na jött is. Mentővel. Mi van, kérdezem tőle, ki beteg? Jöttek volna a fiúk is, hordággyal, de mondtam, hogy jobb, ha elmennek, nincs itt akkora sebesülés, mutattam nekik a jobb kezemet, meg az ajtót, a feleségem is rángatott, na, mondom ebből elég. A konyhában volt a gázpalack, amit télre behoztunk a kertből, kihúztam, elővettem egy gyufát, na, mondom, akkor gyertek, csak kinyitom, és gyújtom a gyufát. Hogy mentek kifelé, pedig csak rátettem a kezem a palackra! Megálltak a nyitott ajtóban, magyaráztak, de engem nem érdekelt. Az asszony közben bent a szobában már szedte ki a pizsamámat, törölközőt, ilyesmit, de erre előjött. Mit csinálsz?! Mondtam neki, küldd el ezeket, mert felrobbantom itt a szűzmáriát is! Nemhiába ápolónő, egy pillanat alatt lerántott a kerek hokedliről, és úgy megfogott, hogy levegőt is alig kaptam. Közben meg a szöveg, hogy Pistám, Pistukám, hát mit csinálsz? Rázott, hogy térjek már magamhoz, hát mi lelt? Mi lett a kezemmel? Közben beosontak a mentősök is, megfogtak a hónom alatt, és felemeltek, mint egy pihét. Van ezeknek egy fogásuk, a hóna alatt a bőrt odacsípik az embernek, de úgy, hogy most már elmentem volna velük Pestig is.

Na, elvittek. Ellátják a sebet, aztán jöhetek haza. Így mondták. Hát persze. Két hét múlva. Na, ott aztán volt időm aludni, gondolkozni. Az asszony majdnem mindig ott volt, miért tettem? Miért csináltam? Legalább neki mondjam meg! Miért, kérdeztem, mi van ebben? Régen a rabszolgákat megölték, ha nem volt rájuk szükség, vagy kiöregedtek, akkor most mit vagy úgy oda? Nem értette. Én se, hogy mit nem lehet ezen érteni. Én befejeztem. Szeretek én élni, dehogynem. De most más a helyzet, nem? Születtem, éltem, huszonkét évig álltam egy gép előtt, megnősültem, van egy gyerek. Lakás. Énvelem már nem is történik más, akkor meg mi a francnak az egész? Ennyiért megszületni is kár volt. Ennyi életért. Ennyi a kutyának is van. Nahát. Ennyi volt, kész, mehet. És hagyjanak már békén.