A megkeseredett embernek az a baja, hogy megkeseredett, ezt mondja neki a felesége, a gyerekei, szomszédja, munkatársai, akik egyébként úgy külön-külön szintén csalódott, megkeseredett emberek. A keserű ember kedvetlen, rossz hangulatú, otthon magányos, munkahelyén emberkerülő, és öt is kerüli a többi emberkerülő és magányos ember. A kedvetlen ember hajlamosabb a betegségekre, ideg-, elme és egyéb nyavalyákra, infarktusra, öngyilkosságra, és akkor még nem is beszéltünk az iszákosságról, gyomorbetegségről, és ha beüt a baj, lehangolt ápolók, szomorkás mosolyú orvosok vigasztalják legyintve. A rossz hangulatú ember azt magyarázza a lopva ásítozó, unott pszichiáternek, ha egyáltalán odakerül, hogy úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Ezt nem jegyzi fel a tudós ember, mert közhely, mélyebbre szeretne ásni, de nem is tudja mi célból, úgyis tudja, mit talál majd ott, a mélyben. Semmit. Űrt. A keserű arcú ember azt magyarázza a mellette könyöklő pofának a kocsma pultjánál, hogy neki a hite veszett el. Hol hagyta, kérdezi amaz, mert csak azt érti, hogy valami elveszett. Örökre, állítja a megkeseredett ember. Amaz bólint, ha ő elvesztett valamit, az sem került elő többé soha, ő például, ha hiszi a keserű ember, ha nem, a hitét vesztette el. Érdekes, mondja a keserű ember szomorúan, ezzel valahogy most mindnyájan így vagyunk. Iszik egy sört? Azt mondja az egyik, hogy nézze, maga okos embernek látszik, magával lehet beszélgetni, mert ma már az sincs, akivel beszélgessen az ember. És ha beszélget is, előbb-utóbb a politikánál kötnek ki. A számból vette ki a szót, mondja a másik, ezért nem beszélgetek én senkivel. Így igaz, mondja az egyik, a keserű, szó szerint, ahogy mondja, ha meg magában beszél, hülyének nézik. Mit csináljunk? Semmit, mondja a másik, semmit. Mert tudja, negyven év az csak negyven év folytatja a keserű ember bátortalanul, bár én nem számoltam, de akkor is, sok idő az, majd egy élet, és megszoktuk, mint a madár a kalickát, és tessék, most kinyitják az ajtót, mehetsz, amerre csak látsz, és akkor kirepülök, és akkor egyből úgy érzem magam, mint a Szaharában, sehol semmi. Hát ez az, mondja a másik, hogy sehol sem- mi. Én még abban sem vagyok biztos, hogy az az ajtó tényleg a szabadságba nyílott, és nem egy másik, nagyobb kalickába. Aztán elhallgatnak, mert valahogy nem értik igazán egymást. Pedig annyi mindent el kellene mondani. De kinek? És minek? Hát itt a baj. A keserű ember szégyelli mondani, amaz szégyelli hallgatni. Furcsa, hogy szégyellni kell. A rosszkedvű ember el szeretné mondani, hogy úgy érzi, gyerekes dolgok ma már azok, amikben leélte eddigi éveit. És szégyellni kell, nem kötelező ugyan, de benne van a levegőben. Ő például szeretett dolgozni abban a gyárban. Jó, nem volt kellemes korán kelni, műszakban dolgozni, de ő elhitte, hogy az a második otthona. Tudta, hogy nem igaz, mert nem a második volt, hanem az első, hiszen nappal több időt töltött ott, mint a lakásában. Neki tetszett, hogy vannak munkatársai, akik között volt, akit utált, de eltöltötték valahogy az időt, dolgoztak, nem az, tényleg nem szakadtak meg, nem kellett, és nézték valaminek. Embernek. És ez volt a fő. Azt mondták, az övék a hatalom. Jó, tudták, hogy ez sem igaz, de jó volt hallani. Egy csomó ember ott fontoskodott mindig körülöttük: szakszervezet, párt, KISZ. Vöröskereszt. Meg a fene se tudja hány ilyen-olyan szervezet. MHK. Ki emlékszik ma már ezekre? A másik ember is hallgat, és szégyelli magát, hogy arról hallgat, micsoda meccseket játszottak a többi üzemek ellen a gyári foci-bajnokságokon, előtte elmentek egy órával hamarabb, azt igazolták, aztán elmentek sörözni. És ha akarta belerúgott a művezetőbe, meg a meósba, meg akibe akart. És amikor nagy duzzogva elmentek a felvonulásra május elsején, vagy más ilyen ünnepen, utána megint elmentek sörözni, ettek is, régebben majális is volt, akkor megint módját lehetett ejteni, hogy az ember képen törölje a művezetőt vagy a meóst, ha rendesen berúgtak, de hát nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ott az isten tudja hány hangszóró acsarkodott, hogy a munkásság! A munkásság! A keserű ember kér még egy sört, magának. A másik ember is. Akkoriban ilyen sem volt, egy kört én, egy kört te. De ma már annyira drága a sör is, hogy az ember a sorban jobb, ha nem néz hátra, mert még valami ismerőst talál. Meg a fene se tudja, hogy ez a másik ember kiféle. Ma már mindenki zugivó lett, a kocsmában meg úgy tesz, mintha nem látna senkit, míg ki nem kéri a magáét. Vagy hazaviszi. Nem iszik ma már senki. Csak az üres üvegeket hordja vissza szatyorszám. Annak se lehet örülni, ha vendég jön, az is pénzbe kerül. És ezt úgy lehet elkerülni, ha nem megy az ember senkihez, így az sem jön hozzánk, előbb-utóbb észreveszi magát. Azelőtt micsoda ulti-partikat játszottak! Meg sakkot, a pesti sógorral! Lassan három éve nem voltak Pesten se, ha elmenne a család, a menetjegy egy vagyon, és akkor még vinni is kellene valami ajándékot a keresztfiúnak. Különbenis, ők se jöttek a ballagásra, a sógornak szívritmus-zavara volt. Az van itt már mindenkinek. A másik ember azt gondolja magában, hogy micsoda marhák voltak, hogy elhitték, hogy itt micsoda szép lesz minden, miközben egyre rohadtabb lett az egész. De még akkor is, ha kiborult a bili, az ember berontott a párttitkárhoz, vagy az igazgatóhoz, levágta a piros könyvet vagy a felmondást az asztalra, és akkor mindjárt odafigyeltek, felhivatták a művezetőt vagy a meóst, foglalkoztak a dologgal. Na jó, tudta mindenki, hogy a végén az ilyesmire úgyis csak ráfázni lehet, de meg lehetett csinálni. A keserű ember arra gondol, hogy neki a régi címer is megfelelt, és szégyelli magát. Amiatt is restelkedik, hogy nem is tudja, milyen volt pontosan, mi volt benne, igaz, az újról sincs sok fogalma, hogy mi mit jelent, pedig ezek állítólag nagyon fontos dolgok. Azt sem érti, mi baja lett a köztársaságnak a néppel, meg a pártnak a munkással, és ezek az újmódi szavak, hogy demokrata, liberális, meg egy csomó olyan, amit ki se lehet becsületesen mondani, mintha eltévedtünk volna egy nagy történelemkönyvben. De ha tudnám is, mit érnék vele? A másik ember ki se meri mondani, hogy párttag volt, kap érte otthon épp eleget. Hogy neki tudni kellett, és fel kellett volna szólalni, tenni kellett volna valamit ellene, vagy érte, az egyetemista lánya állandóan ezt hajtogatja. Ő restelli neki bevallani, lehet, hogy fel se vették volna, ha az apja nem párttag. Lehet, hogy igen, de inkább nem. És az is lehet, hogy lakásuk se lenne, vállalati kölcsönnel. Ezek kegyetlen dolgok. Ha az ember új helységbe érkezik, jobb, ha az óráját hozzáigazítja a falu toronyórájához. Így szól valahogy a régi közmondás. Ennyit tudna ő mondani a párttagságáról, ha valaki kérdezné. A vízben úszni kell, repülni nem lehet. Ezt meg ő mondja, tapasztalatból. És most, mikor mindent vissza akarnak adni, ő igazából csak a tagdíjat kérné vissza. Huszonhét évit. És nem a pénz miatt, hanem mert semmi sem úgy lett, ahogy mondták. Az egyik ember amiatt is szégyelli magát, hogy a feleségét a KISZ-ben ismer- te meg, egy kiránduláson. Kétszemélyes sátrakat kölcsönzött nekik a gyár, és úgy volt már itthon megbeszélve, hogy minden sátorban ketten lesznek, egy fiú meg egy lány. Kiosztották azt is, hogy ki kivel. Igazságosan. A tájra már nem emlékszik, csak arra, hogy Középhután voltak. A többiek aztán összevissza csereberéltek, meg ittak, ők kitartottak Pannival egymás mellett a mai napig. És KISZ-esküvő volt, akkoriban jött divatba, egy szőnyeget kaptak a gyártól. Ha jól belegondol, bármire néz otthon, minden miatt szégyellni kell magát, ha a gyerekre néz, akkor is. Ő az NDK-ban került szóba, egy csereüdülésen. A másik ember felsóhajt, nem tudni, hogy most mire gondol, tartozom magának egy sörrel, mondja hangosan, de ha most megadom, nekem nem jut. Nem baj, ha csak holnap fizetem vissza? Hagyja, legyint a megkeseredett ember, nem számit, jó lesz az holnap is, ha erre jár. Erre járok én minden nap, ráérek, csak restellem, hogy... Ugyan, legyint a szomorú ember, és kifelé néz a mocskos ablakon, hányan vannak, akik nagyobb dolgok miatt sem restellik magukat. Össze is barátkozhatnának, gondolja, ha lenne miről beszélgetni, ha nem lenne annyi hallgatnivalójuk.