Meghalt a nagynéném, mondta a fiú, amikor a portás, egy volt kántortanító ajtót nyitott. Meghalt, mondta az jóváhagyólag, de egyáltalán nem látszott emiatt elgyötörtnek, isten nyugosztalja, igazán várhatott volna vele reggelig, ha eddig kibírta. Rákja volt, mondta a fiú, és trombózisa is. Van, akinek a trombózis is elég, mondta a portás. A félig nyitott ajtón át huzat tört be, papírokat mozgatott a kopott asztalon. Jöjjön már be, vagy elmondja még a nagynénje életrajzát is itt az ajtóban? Nem is tudom, mit csináljak, mondta a fiú, olyan zavart vagyok. Én is, mondta a volt kántortanító, csak palástolom. És, ha adhatok magának tanácsot, akkor most sürgősen jöjjön be. Mert tudja, a habozás ragályos, és ha én is elkapom, habozhatunk itt reggelig. Milyen rövid az élet, szakadt fel egy tragikus sóhaj a fiúból, és úgy lépett be, mint aki ezzel súlyos áldozatot vállal. Lehet, hogy reggelre már nem vagyunk, mondta tűnődve. Lehet, hogy maga nem, de én igen. És a feleségem is. Ez esetben hová temessük? A fiú állt még egy kicsit az előtérben, aztán lassan a lift felé indult. Nem jó a lift, szólt utána a portás, de azért beszállhat, ha ez meg tudja vigasztalni mély gyászában. És máskor ne jöjjön tizenegy után, még ha valamennyi rokona egyszerre hal meg a világ összes betegségében. Jó éjszakát. Hátat fordított és eltűnt a”PRIVÁT” feliratú ajtó mögött.

Fent, a munkásszálló kilencedik emeletén alig volt mozgás. Az éjszakások már elmentek, a folyosó végén vacakoltak még néhányan a mosdóban, a közös konyha egyik tűzhelyén pedig víz forrt egy edényben. Jó, hogy jön, mondta szobatársa, Gróve, a Nagy Szundikátor, éppen most öltem meg. Kicsodát, kérdezte riadtan a fiú, aztán észrevett egy elnyiszált nyakú tyúkot a linóleummal borított padlón. Úgy megkívántam, mondta Gróve, a Nagy Szundikátor, megpucolom, és holnap megesszük. Feküdt az ágyán klottgatyában, kalappal a fején, zsírosan fénylő szőrös testtel. A fiú az ablakhoz ment, homlokát a hűvös üveghez nyomva, kifelé nézett. Messze, a város fölé magasodva komoran sötétlett a víztorony épülete. A lakodalomra hetven tyúknak vágtam el a nyakát, mondta Gróve, a Nagy Szundikátor. Kimentem kaszával az udvarra, pire-pire-pire, és mint a lucernát. A fiú Máriára gondolt, aki nemsokára át fog jönni a női szárnyból, és csak úgy árad róla a Camea szappan illata. A pulóveremet fenn hagyom, mondja majd, mert nincs mellem. És fenn fogja hagyni a pulóverjét, és úgy is nagyon lehet szeretni, hogy nincs melle. Gróve, a Nagy Szundikátor ilyenkor befelé fordul, de az asztaltól egyébként sem látni ide. Kinyitotta az ablakot és kikönyökölt. A sasokra gondolt, amiket a múltkor a torony tetején látni vélt. Mátészalkára utaztam egyszer a mozdonyvezető bátyámmal, mondta Gróve, a Nagy Szundikátor, tudja maga, milyen erős volt az az ember? Ilyen válla, nyaka volt, és nem tudta a kezét egyedül megmosni, mert nem ért itt össze elől, de tényleg! És akkor volt, hogy a vonat elé ugrott egy ember, és a fejét, meg a kezét levágta a gép, valahogy úgy esett, és akkor a feje ott kiabált, de szörnyen! A keze meg berepült a rozstáblába és egy nagy körben letépte maga körül a rozsot! Mert még élt! Gróve, a Nagy Szundikátor saját előadásától izgatottan felült, és a levegőt markolászva mutatta, miként szaggatta a rozsot a halott kéz. Hűvös levegő csapott be az ablakon. Gróve, a Nagy Szundikátor felvette a tyúkot, és kiment vele a konyhába. Valamelyik szobában énekeltek, időnként közelebb hozta a hangokat a szél. A fiú, az ablak fekete négyszögében állva a víztoronyra nézett, melynek tetején sasok laknak, a kifehéredett betonon csontok, kacatok közt, meghitt ridegségben. Gyermekkorában egyszer kifosztott egy sasfészket, és a sima törzsű fán lefelé mászva, a tojást a szájába kellett venni, hogy mindkét kezét használhassa. Már egészen lent járt, de a sas még mindig harcolt a tojásért. Körözve a fiú körül, csőrével, szárnyával verte a testét. Aztán összetört a tojás a szájában, és ő erőtlenül, tehetetlen dühvel zuhant le, sírva, fuldokolva, öklendezve. A sas fölötte ült egy ágon, csapzottan, zihálva, aztán, mint aki szégyenkezik, lomhán elrepült a semmibe. Az ajtóban Gróve jelent most meg, a Nagy Szundikátor klottgatyában, félmeztelenül, kalappal a fején. Feltettem forrázni, mondta. Legalább az ünnepre együnk valami rendeset. A többiek úgyis zabálnak otthon. Maga meg majd szerezzen egy kis krumplit a nőktől, és kvittek vagyunk. Nem leszek holnap itthon, mondta a fiú restelkedve, megyünk a vidámparkba Máriával. Egész nap, kérdezte Gróve, és nagy, lapos arca szomorú lett. Egész nap, mondta a fiú, és egész testében átjárta a szégyen. Mária ott mindent nagyon szeret. Úgy tessék elképzelni, hogy a megmondom, ki vagy játéknál órákig ott tudunk lenni. Az meg micsoda, kérdezte Gróve, a Nagy Szundikátor. Az olyan, hogy be kell állni egy körbe, és egy táblán kigyullad a jellemvonásunk. Például az, hogy fösvény. Meg Máriának egyszer kijött, hogy csapodár, hát ezen rengeteget nevettünk. Hogy csapodár. A fiú arca piros volt, és mosolygott. Mindjárt jön, bökte ki végül, itt alszik. És majd reggel együtt megyünk. Felettük valahol lehúztak egy vécét, a lezuhanó víz hördülése lassan csitult el. A harmadik feleségemmel én is egy munkásszállóban ismerkedtem meg, mondta Gróve, a Nagy Szundikátor, és a szekrényhez ment. Egy hónap múlva a feleségem lett. Egy fél év múlva otthagyott. Volt egy nagy hibája, hogy megkérődzte az ételt. Amit megevett. A szekrényből pálinkát vett elő, és a fiúnak nyújtotta: húzza meg. Tudja, felböfögte, és újra megrágta. Mint a tehén. A bátyám olyan okos volt, hogy sakkban mindenkit megvert, még Petroszjant is, és a végén már csak magával sakkozott, olyankor nem lehetett bemenni hozzá, mert megpattant volna az agyában egy ér. Azt mondta, hogy sose nősüljek meg, de nem hallgattam rá. A negyedik feleségemnek meg, köztünk legyen mondva, szőrös volt a melle. Sűrű, fekete, göndör szőrös. De tényleg! Akkor elmentem világgá bánatomban, hogy nekem semmi se sikerül. És olyan helyekre kerültem aztán, amilyeneket maga még nem is hallott! Gróve, a Nagy Szundikátor újra ivott, majd átadta a fiúnak az üveget. A fiú háttal állt az ablaknak, Gróve, a Nagy Szundikátor leült mellette az ágyra, és míg csendben iszogattak, úgy tűnt, azon töpreng, hol is kezdje. Ezeket már tetszett mesélni, mondta aztán a fiú kissé bátortalanul, és ivott. A sáskákat? Igen, mondta a fiú. A szúnyogot, aminek negyven liter vére volt? Azt is, mondta a fiú. A farkast, amelyik húsz métert ugrott távolba és nyolcat magasba? Meg a denevért is, folytatta a fiú, amelyik akkora volt, mint egy exportláda. Gróve, a Nagy szundikátor arcán egy lassú mosoly rángott át, majd a szájához csapva az üveget, nagyot húzott belőle. Igyon, mondta később halkan. Maga is igyon. Úgy akartam, hogy ezt majd holnap, az ünnepre, de ha már így alakult. A fiú is ivott, és a lelke mélyén nagyon sajnálta Gróvét, a Nagy Szundikátort, akinek senkije sincs, és holnap is egyedül marad, de hát önmagát is nagyon sajnálta, mert Márián kívül neki sem volt senkije, és Mária itt lesz mindjárt, a pulóveremet fenn hagyom, mondja majd, mert nincs mellem, és… Kissé kábult lett, de Gróve is, a Nagy Szundikátor, aki hajnalonként elszántan nyikorogtatja rozsdás vaságyát, de nem szólnak neki, egyetlenegyszer rántotta le róla a takarót harmadik szobatársuk, Sunyimolnár, Gróve azonban azt mondta,hogy csak szundikálok, csak szundikálok, és egyébként úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna.

A nyitott ablakon át szúnyogok, lepkék csaptak be, néhány nagy testű légy köröket rótt a lámpatest körül. Sasokról nem tetszett még beszélni, mondta a fiú hirtelen ötlettel, sasokról! Gróve, a Nagy Szundikátor maga elé nézett egy darabig, aztán a szájához emelte az üveget. Már nem sok volt benne, a maradékot a fiú itta ki. A sasok? A sasok nagyon gyáva állatok. A bátyámnak madárfarmja volt Brazíliában negyvenöt előtt, míg nem jöttek be az oroszok és államosították… Ne is tessék mondani, szólt közbe a fiú fakó hangon, ezt is hallottam már. Mindent hallottam már. Maga csak beszél itt összevissza. És ki hiszi el? Nagyot nyelt, aztán kifújta az orrát. Meg dolgom is van, tette hozzá később. Mindjárt jön Mária, és csak akkor jön be, ha le van oltva a villany. Újra kifelé fordult, tekintetét az éjszakába szegezve. Gróve, a Nagy Szundikátor lehajtott fejjel, mint harangot ingatta egy darabig az üres üveget térdei között. Ja, ugrott fel aztán hirtelen, kiszaladok peselni! Az ajtót, persze nyitva hagyta, később a huzat csapta be. A fiú leoltotta a villanyt, aztán visszament az ablakhoz. Mint távoli szirt, arrébb feketén fúródott az égbe a víztorony. Szipogott. Könnyek csorogtak végig az arcán hidegen. Később, halk kopogás hallatszott négyszer, mint máskor. A fiú felriadt, a sötétben sietve az ajtóhoz botorkált. Te vagy az, kérdezte a sötétből sötétbe belépő suttogó hangja. Én, mondta a fiú rekedten, áram sújtotta testtel. Aztán közelebb lépett a várt test melegéhez. Mária, suttogta, és lassú ölelését hirtelen vakító fény világította be, előtte állt Gróve, a Nagy Szundikátor félmeztelenül, klottgatyában, fején kalappal, keze a villanykapcsolón és röhögött. Másik kezében gőzölgő, büdös, nyúlós valamit tartott, a kopasztóvízben szétfőtt tyúkot, amelyből mocskos lé csepegett a padlóra. A fiú felhúzott vállal, ügyetlenül, csúnyán ütött, és Gróve, a Nagy Szundikátor nem védekezett az ütések ellen, melyek az arcát zúzták, és engedelmesen, szinte odaadóan, még mindig röhögve esett össze a gyomrát ért rúgás nyomán. Véres arcán részeg megnyugvás. Dömperek húztak el lent az utcán, a hangjuk, mint a gépfegyveré. A fiú az ágyán ült térdére hajtott fejjel, és lihegett. Kezében ütések sajogtak. Gróve, a Nagy Szundikátor elszunnyadt részeg kábulatában a padlón, öntudatlan mozdulattal a feje alá gyűrve a kihűlő tyúk nedves masszáját, időnként motyogott valamit, de nem lehetett érteni. Valahol egy toronyóra ütött lassú méltósággal.

Aztán a női folyosószárny ajtaja halk nesszel kinyílt, és egy lány jelent meg, akiről frissen áradt a Camea szappan illata. Elhaladt a konyha mellett osonva, halkan, majd a 927-es ajtóhoz érve négyszer kopogott, és a kilincset éppen akkor nyomta le, amikor bent, az ablakpárkányról egy sas szállt fel, és lomhán elrepült a víztorony felé.