Hermán, a vasutas már harmadszor kiáltotta a megálló nevét, de nem szállt le senki, felszálló utas sem volt; a fehér, hóborította tájban piszkosan, feketén zümmögött a vonat, deres ablakain át itt-ott arcok tűntek fel, kandi, kifelé leső szemek, leheletpárák fátylai, fent, a hóterhes felhőkben varjak köröztek. Na, mi lesz, kiáltott hátra a mozdonyvezető, eresszen már! Nem jött még a busz, kiáltott neki Hermán és idegesen forgatta a fejét, a mozdonyvezető káromkodott, hangja beleveszett a dízel felerősödő dübörgésébe, és a vonat megrándult. Hermán vállat vont, aztán felemelte a tárcsát, mehet, kiáltotta feleslegesen, legyintett, és befelé indult. Az utolsó kocsik haladtak el az épület előtt, amikor rozogán bebukdácsolt egy busz, a kicsapódó ajtón elsőként kiugrott egy fiú, és a vonat után vetve magát, futtában letett az állomásnál két kanna tejet, majd vágtatott tovább, állj meg, te, kiáltott utána Hermán, András! András! Aláesel! Iszonyodva nézte, amint a fiú elkapja az utolsó előtti kocsi fogantyúját, felugrik a lépcsőre, és vidáman visszainteget. Az anyád istenit, mondta Hermán, csak úgy, magában, és megcsóválta a fejét. Aztán bevitte a két kannát, ezért majd jön Szikszai, a fuvaros, és viszi a csarnokba. A vonat után nézett, és még egyszer megcsóválta a fejét.

András zsebre gyűrte a sapkáját, kihajolt, hogy a szél belekapjon szőke üstökébe, s kimenjen belőle a fésülés, aztán dörömbölt az ajtón, két fiú nevetett rá bentről, integettek, aztán a peron zsúfoltságában nehezen, szinte dulakodva nyitották ki az ajtót, és gyorsan felrántották a lépcsőről. Szia, szia, köszöntek neki, majdnem lemaradtál, jó reggelt, mondta András hangosan, és büszkén nézett körül, na és a múltkor, kérdezte, amikor a kanyarnál léptem fel? Piros volt, égett az arca a hidegtől, és boldogan lihegett. Az utasok csendben szorongtak egymás mellett a hideg peronon, a levegőt cigarettafüst ülte meg, András körülnézett, Vera itt van, kérdezte halkan, besodródott, mondta az egyik fiú, és cigarettát vett elő, András szeme elsötétült, a másik fiú egy pakli kártyát kevergetett, beszállsz, kérdezte Andrástól, nem, felelte a fiú rosszkedvűen. Ő is megállhatott volna itt, mondta. Ahogyan ti is. Ne törődj vele, vigasztalta az egyik fiú, és hatalmas füstcsomót fújt felfelé. Aztán rátette a lábát a kilincsre, övéről vastag alumínium kereszt lógott az ágyékára egy láncon, kezdjük, mondta társa, a térdére osztotta a lapokat. Szótlanul játszottak, és fújták a füstöt hunyorogva, néha megálltak, egymásra néztek, és nevetésben törtek ki. A vesztes ilyenkor a fejét csóválta, és a szűk farmerzsebből tízfillérek kerültek elő. A vonat egyhangúan kattogott, ringatózott, a gyenge fényben furcsa árnyékok szabdalták át az arcokat, néha mocorgott valaki, hogy gémberedett tagjai görcsét valahogy feloldja, megmozdultak ilyenkor a többiek is, ásítoztak, aztán egyszerre begbolydult a tömeg, valaki kiabált, engedjenek ki, vécére kell mennem! Méltatlankodó vita támadt, András ernyedt közömbösséggel figyelte, jaj, istenem, mondta egy nő, hát ne nyomjanak már agyon! Rettenetes, mondta, az ajtó mellett guggolt, rettenetes! Nagy falatokat tört a kezében lévő kalácsból, és két ujjal egészen hátra, a zápfogára tette, foghíjas száját kitátva. Rettenetes, mondta újra tele szájjal, a mellette lévő kosárban tyúkok vatyogtak. Az átjáró ajtó előtt egy nagyon öreg, görnyedt, sovány ember állt fekete télikabátban, viaszfehér, közönyös arccal, két öregasszonyra támaszkodva, úgy tűnt, nem is lélegzik, hát élet ez, kérdezte feléje fordulva a foghíjas asszony, most csak tessék mondani, hát élet ez? Morzsák peregtek vastag bundájára. Az öregember nem válaszolt, félig lehunyt szemmel nézett maga elé, az SZTK-ba visszük, mondta az egyik öregasszony, habár… Elhallgatott, szabadon lévő bal kezével legyintett. A foghíjas asszony rágása lelassult, összehúzott szemmel nézte az idős embert egy darabig, meg van érve, mondta aztán. Ez az ember meg van érve. Lehet azt már látni, hogy meg van érve. Vihetik ezt már akárhová. Tudja az a legrosszabb, hogy elengedi magát teljesen, folytatta az öregasszony az arca elé kötött vastag kendő mögül, hát gondolhatja, milyen nehéz nekünk emelni ezt a nagy testet. A foghíjas asszony bólogatott, és újabb falatokat rakott a szájába, istenem, mondta, istenem. A másik öregasszony nem szólt semmit, csak mosolygott, piros és puffadt volt az arca, gyulladt szeméből lassan szivárgott a könny, nézze meg, folytatta emez, csak nyugodtan nézze meg a lábát, teljesen ki van tartva, nem is azon áll, mi tartjuk, hát most mondja… Be kellett volna menni, szólt közbe valaki, odabent biztosan átadta volna valaki a helyét, elvégre egy beteg ember,hát persze, mondták mások is, mért nem mennek be? Jaj, kedves, nem tudnánk idejében leszállni! A múltkor is elvitt a vonat bennünket a nagy tömegben, istenem, istenem, mondta a foghíjas asszon, drága jó atyám! Nem akar menni se, folytatta az öregasszony, úgy kell vinni, mint a gyereket. Hirtelen rikácsolni kezdtek a tyúkok, kétségbeesetten repdestek szárnyukkal, az asszony visszaigazította őket a kosárba, nyughassatok már, na, mondta nekik, aztán újra csend lett, csak a vonat kattogott, András kifelé nézett az ablakon, dérlepte, szikár fák, bokrok lebbentek el a tájjal, míg a távolabbiak mintha kísérnék a vonatot, elálmosodott, érezte, hogy a rászoruló testek nyomására szétlapul a zsebében a kolbász, de nem volt hová elhúzódni. Tulajdonképpen semmi baja, hallotta később az öregasszony hangját, csak nem akar már élni, a húgom például sokkal betegebb. Sokkal, de sokkal. Ő, mutatott a másik öregasszonyra, az este is kijött belőle minden. A bundás asszony nyögve felemelkedett, jaj, istenem, mondta, a derekam! Leseperte bundájáról a morzsákat, aztán megigazította a fejkendőjét, én sose viszek a piacról haza tyúkot, mondta valakinek, sose. A végén már adom, amennyiért kél, A fene tudja, miféle nyavalyát szed össze a piacom a másétól, és vigyem haza a többihez? Kétszázat hoztam tavasszal a keltetőből, ilyenkor ebből pénzelünk. Hangosan szívni kezdte a fogát, aztán ásított. Istenem, mondta, jóatyám.

A vonat lelassult, külvárosi házak, elhanyagolt raktárépületek között fékezett surrogva, András is ásított, és megpróbált nyújtózkodni, bent vagyunk, mondta, már éppen kezdtem elaludni, állva. Az egyik fiú letörölte az ablakot, és kinézett, á, mondta, még a Fűtőháznál sem vagyunk, összeszedték a kártyát, készülődtek. Segítsen majd valaki, emberek, mondta az öregasszony, legyenek majd szívesek, nem bírjuk ketten levenni! Tessék még várni, szólt valaki, még megy a vonat! Hangosodó beszéd, tolongás támadt, vonatdudálás hallatszott kintről, aztán fülsértő csikorgással felüvöltöttek a fékek. A fiúk feltépték az ajtót, leugráltak a még mozgószerelvényről, és az aluljáró felé futottak, szia, mondta ott András a két fiúnak, én még várok itt. Idegesen toporgott a betonon,miközben emberek rohantak el mellette, a vonatok ontották magukból a tömeget, amely nyüzsgő masszaként hullámzott az aluljárók felé, ki lassan, ki gyorsabban, csomagokkal, táskákkal, ismerősöknek kiabáltak, egy alacsony, fekete ember ténfergett kötöttük csak úgy, télikabát nélkül, zsebre dugott kézzel, cigaretta füstölgött a szájában, és a hóna alá szorított, csupasz hegedő fáján egy ráfagyott köpés fehérlett. Jeges szél suhant át olykor a tömegen. András később meglátta Verát Kesszel Rudival, Vera, Vera, kiabált felugrálva, a lány észrevette, integetett, majd bent találkozunk, kiáltotta, és nevetve sodródott egy csomó batyus asszony között, mögötte Kesszel Rudi ment, diplomatatáskáját a feje fölé tartva. András tanácstalanul állt egypár pillanatig, dühös volt, elkések, hasított bele hirtelen a félelem, és rohanva megindult le a lépcsőn, átverekedte magát a lökdöső, lármás embertömegen, az állomás épületén keresztül kirohant a buszhoz, még épp elérte, az utolsók közt szállt fel, jaj, a belem, kiáltotta valaki, amikor nagyot nyomott a tömegen, hogy becsukódhasson mögötte az ajtó. E pillanatban megszólalt a Vagongyár szirénája, negyed, gondolta a fiú megkönnyebbülve. Fél hatra kellett a műhelyben lennie.

Fél hatkor elsőként ért a sötét műhelybe, hűvös volt és csend, felgyújtotta a villanyt, bekapcsolta a szárítókemencéket, megnyitotta a gőzt a lemosókádaknál. Fél hat után négy-öt perccel érkezett a magas, kancsal művezető, lepakolt elkerített kis fülkéjében, felvett egy festékfoltos köpenyt, aztán kijött, kezet fogott a fiúval, fagyos volt a keze és a szája lila a hidegtől, megszemlélte az előkészületeket, bólintott. Kezét dörzsölgetve benézett a festőkabinokba, aztán Andrással kinyitották a szárítókemencék ajtaját, jól van, mondta a művezető, akkor melegedjünk egy kicsit. Leültek az egyik kemence szája elé egy szárítóállványra, s a kiáramló meleg levegőben elbóbiskolva néhány pillanat múlva szinte egyszerre billent le a fejük. Portulácska, a sánta takarítónő így talált rájuk reggelente, amikor vedreivel csörömpölve megérkezett. A művezető krákogott, arca bosszús volt és mogorva, András pedig ásítozva bebandukolt a lemosóhelyiségbe, hogy megkezdje a napi munkáját. Korábban kellene jönnünk dolgozni, mondta egyszer a művezető Andrásnak, hogy rendesen kialudhassuk magunkat. András nevetett akkor, de a művezető arca komoly maradt, szinte ábrándos. Vigyázzon a daruval, mondta később, oldalmenetben akadozik egy kicsit. A fiú értetlenül nézett utána.

Esztike jött legkésőbb, a Robogó Csontváz,egy hihetetlenül sovány csiszolónő, Portulácska már várta, képzelje, fogadta izgatottan, hajnalban elvitték Gézát. Esztike köszönt mindenkinek, aztán kinyitotta a fiókját, milyen Gézát, kérdezte aztán óriási szemeit a takarítónőre szegezve, hát a férjemet, mondta Portulácska csalódottan. Valami politikai ügy, tette hozzá később. Mindig jár a pofája. Ha most nekem elviszik vagy két évre, pont most, mikor ezek az áremelések vannak… Esztike, a Robogó Csontváz már nem figyelt, csiszolóvásznakat szedett elő a fiókjából, marokkövet, megnyitotta a csapot, és felcsavart nyakkal várta, hogy a tartálya megteljen vízzel. Keze, mint egy több helyen eltört ág, a csípőjén. Mit gondol, kérdezte a takarítónő, szóljak a művezetőnek? Miért akar neki szólni, kérdezte Robogó Csontváz értetlenül, Portulácska ismét csalódottan nézett rá, hát nem érti, kérdezte sírós hangon, nem, mondta Esztike, és tényleg nem értette. Feltünedeztek a festők is, átköszöntek az asszonyoknak, nyitogatták a kabinokat, állványokat készítettek elő meg munkadarabokat, zümmögtek a festékkavaró motorok, aztán lassan felerősödött a légbetáplálók és az elszívók zaja, a kabinokban sziszegő sugarak metszették át a bágyadt, téli napsütést, ami a festékfoltos ablakok apró kockáin szűrődött be, András szerette nézni a festőket, ahogyan a szórópisztollyal színes csíkokat húznak egymás alá, sorban, a lemezekre, aztán fordítják a zsámolyt és keresztben, a szép, tiszta színek frissen, nedvesen csillogtak, fütyörésztek közben a festők vagy daloltak, mindegyiknek megvolt a magáé, Bánat bácsi például legtöbbször azt énekelte, hogy Krassznahorka büszke vára, Galambos, aki nemrég szerelt le, katonanótákat énekelt, a Diákkislányt, vagy azt, hogy Elindul az üteg, még Venyige úr is énekelt, aki pedig a legügyetlenebb volt az egész brigádban. A művezető nem énekelt, de időnként odaállt Bánat bácsi kabinja elé, és karba font kézzel, komoly arccal hallgatta. Fél nyolckor jött be a nagydarab bérfelírónő, sima, ápolt arcán hervadhatatlan mosoly, mindenkihez odament, köszönt, jó reggelt, jó reggelt, az egész nő a kövér tisztaság és derű makulátlan üdeségét sugározta, Andrással is kezet fogott, szerbusz, szépséges Andrisom, mondta neki, és megsimogatta a fiú arcát, András a rajongó tekintet sugározásában valóban szépnek, daliásnak érezte magát, imádta a bérfelírónőt, és nemcsak ezért, hanem mert ő meg a Hey Jude-t fütyölte egész nap, és rendesen, mint egy férfi, és közben mosolygott, csak mosolygott.

András a saját munkáját is szerette. A lemosó ajtaja előtt járt el mindenki, és az ajtó egész nap nyitva volt, hallgatta a bérfelírónő fütyölését, és közben rakta az anyagokat a különböző zsírtalanító kádakba, lúgos oldat, öblítő, ferrodit, megint öblítő, akkor foszfátfürdő, ezután forró vizes öblítés és szárítás forró levegővel. Az alkatrészekkel megrakott merülőkosarat kis futódaruval mozgatta, kényelmes munka volt, tiszta, jött-ment a kádak elé emelt dobogón, és egyedül őrá volt bízva minden. A bejárat mellett gőzölgő kádban lúg forrt zubogva, ebben főzte le az elromlott alkatrészekről a festéket, ezeket azután újrafestették, a padlót és a falakat sárgás csempe borította, amire állandóan szivárgott a víz, a kifröccsent vegyszereket azonnal belemosva a lefolyóba. Egy kis kézikocsin a kabinok elé hordta a lemosott alkatrészeket, aztán újakat vitt be, így ment ez egész nap, csak az bántotta, hogy neki nem volt hallása, nem tudta fütyölni a Hey Jude-t, ezt a művezető mondta neki, hogy kérem, András, maga nem fütyöljön, mert magának nincs hallása. És ha nem hagyja abba, itt őrülünk meg mindnyájan. Kérem. András szerette a művezetőt, és hallgatott rá. Egyszer azt mondta neki a magas, görbe ember, hogy fiam, magából olyan festőmunkás lenne, hogy na. Ha akarja, festőt csinálok magából. A fiú megköszönte szépen, mást nem mondott. Venyige úr kabinjában álltak akkor, Venyige úr kabinja ajtajára valaki ráfújta rezisztánnal, hogy PASLAZ JÓZSI KINÉZER, András nem tudta, mit jelent ez az egész, Bánat bácsi azt mondta, azért kinézer, mert mindig kinéz, ha elmegy valaki a kabinja előtt, és hogy pasla, Bánat bácsi mindent meg tudott magyarázni, azt is mondta, hogy a munkamorál azt jelenti, hogy ezután munka közben morogni kell, a művezető akkor összeszidta, azt mondta neki, vén bolond, gyűlés volt, és mindenki nevetett. Minden festő kabinjában voltak feliratok, a legtöbb helyen az, hogy NEM ADLAK MÁSNAK, ez a szórópisztoly fölött volt, pirossal, de például Kresszel Rudi kabinjában az is ott állt, hogy TRINT TRINK, meg az, hogy I WANT YOU, ezt András le is másolta, előtte azonban megkérdezte, hogy mit jelent. Ő is szeretett volna feliratokat csinálni, de a csempére nem lehetett, mindent lemosott róla a víz.

Verát nyolc óra után hozta fel a teherlift az első fuvarral, nyolcig a lakatosoknak vásárolta meg a reggeli a földszinten, András úgy nézte, hogy ki tudjon elé menni a folyosó végére, addig az alkatrészek az öblítő vízben áztak, szia, mondta neki, úgy tett, mintha véletlenül lenne ott, borzasztóan szerelmes volt Verával, hátracsapta a savvédő álarcot, megjöttél, kérdezte, a lány fekete sörénye szinte világított a liftben, Vera, Vera, mondta András, és a lány vállára tette a kezét, az csak nevetett,gyönyörű volt, nevetve járta végig a festőket, csiszolókat, ki mit kér a büféből, aztán reggeli után fázósan didergett a szárítókemencéknél, fázom, mondta Andrásnak, a kezem fázik állandóan. Reggeli előtt bevásárló volt, reggeli után vizes csiszoló, András szívesen dörzsölte volna helyette a lemezeket a csiszolóvászonnal, és mártogatta volna a kezét egész nap a hideg vízbe, de nem lehetett, neki is volt dolga, így aztán az apró szünetekben marokra fogta a lány kezét, és fújta, fújta, jaj, de jó, mondta Vera, jaj, de jó. Fújnám én örökké, mondta a fiú, és elvörösödött, szájával simogatta a vízben megfonnyadt ujjakat. Vera nevetett, dohogott a kemence mögöttük, s a légbetáplálók halkan rezegtek. András szerette volna megérinteni a lány arcát, de Vera olyan szép volt, hogy félt tőle, félt megérinteni, a nagy állvány mögött álltak pedig, ahová a festők is be-beugranak valakivel ebédszünetben, vagy ha kifogy az anyag, Andrásnak, ha arra járt, kacarászás, suttogó beszéd ütötte meg néha a fülét, ilyenkor elszégyellve magát, továbbment, aztán vissza a lemosóba, felvette a gumicsövet, és felfelé tartva a fejét, vizet locsolt sokáig az arcát védő plexire, vastag sugárban dörömbölt a műanyagon a víz, aztán lágyan végigfolyt a gumikötényén, le a csempére. Mit csináljak Pap bácsi, kérdezte a liftkezelőtől, a vénséges, összeszáradt embertől, aki egész nap a teherlift sötét odvában ült, és vaksin hunyorogva dohányzott. Csak ő tudta, hogy András szerelmes Verába, haj-haj, mondogatta az öreg megkopott hangján, és csóválta a fejét, haj-haj, egy ilyen erős legény. De többet ő sem tudott mondani. Kért egy cigarettát a fiútól, és kifizette, nem kell nekem ingyen semmi, mondta, csak tudja, én nem vehetek, mert erős dohányos vagyok, és egyszerre elszívnám az összest, úgy higgye meg, nem tudom, mi az elég. Szegény feleségem is mindig mondta, Alfréd, maga nem tudja, mi az elég. Soha nem evett egy falattal többet, soha nem ivott egy korttyal többet az én feleségem, mint ami kellett, aztán egyszer bevett negyven darab altatót, és meghalt. Most már sose tudom meg, miért hívott Alfrédnak, mikor én Gábor vagyok. Hátradőlve apró székén elmerengett, bocsásson meg, mondta később, nagy szünet után, bocsásson meg, ha megsértettem valamivel. András elpirult, dehogy, mondta, dehogy. Tessék csak, nyugodtan. Berakta az öregnek a nehéz alkatrészeket, meg általában segített mindenkinek, de a harminc fillérrel nem tudott mit csinálni, amit Pap bácsi egy cigarettáért adott, tartotta a kezében, ne tessék már, mondta és szégyellte magát, bezzeg Kesszel Rudi nem gatyázott, Pap bácsi, mondta, én nem gatyázok ezzel a pénzzel, és messziről beledobta a forró lúgba, ahol azonnal szétfőtt az alumínium, csak úgy pezsgett, másik esetben meg kettétörte az ötvenfillérest, és visszaadta a felét, hogy Pap bácsi, ez a cigi csak huszonöt fillérbe került. Pap bácsit az ilyesmi már nem érdekelte, ha kifizette a pénzt, már egészen máshová nézett, valahová távolra, és egyszer mondta Andrásnak, hogy őérte rövidesen jönni fognak repülővel, és végre elviszik innen. Megkérte a fiút, hogy ezt kezelje diszkréten, és kért egy cigarettát.

Kesszel Rudi mutatványokat is tudott, feldobott egy pénzt a levegőbe, aztán különböző helyekről varázsolta elő, csak odanyúlt, és ott volt a forint. András nagyon irigyelt ezért, és szerette volna megtanulni, mert Verának nagyon tetszett, megnézte a művezető is egyszer, és azt mondta, csalás az egész. Portulácska nedves fűrészport szórt szét, csak így lehetett sepregetni, hogy ne porozzon, aztán odajött ő is, ezt Géza biztosan tudja, mondta, mert ő már ült börtönben, most is oda van, és nem lehet tudni, mennyit kap. A Szabadság étteremből vitték el, magyarázta Esztikének, állítólag már az asztalon állt, ha berúg, mindig fel akar állni az asztalra beszédet mondani, csak nehéz neki, az egyik lába le van vágva. Rudi feldobta a pénzt, mindenki felnézett utána, itt van, mondta a szeplős fiú nevetve, és kivette a forintost Portulácska füléből. Őrület, mondta a Robogó Csontváz inas kezeit tördelve, ez nem lehet igaz, én félek. A bérfelírónőt nem nagyon érdekelte a dolog, rendezgette papírjait a fülkében, és fütyölte a Hey Jude-ot gyönyörűen, közben rá-rámosolygott Andrásra, András visszamosolygott, a végén elnevette magát, és arra gondolt, hogy mindenütt kellene lenni egy ilyen valakinek, aki fütyöli a Hey Jude-ot, és akire az ember rámosolyoghat, a vonaton is kellene lenni, szóval mindenütt. Ezzel el is mondta Verának a reggelinél, amikor mindenki kipakolt, és kinyitották az egyik kemence ajtaját, még a művezető is kijött enni, igaz, nem szólt egy szót se, csak eszegette vékony vajas kenyereit, öregebbnek látszott ilyenkor, kínálták a közös teával, de csak egy kis csészével fogadott el. Pap bácsi nem jött ki a teherliftből soha, csak kinyitotta az ajtaját és szembeült velük, egy nagy nylonzacskóból apró kenyérdarabokat eszegetett jóízűen, ha szóltak hozzá, lassan, lehunyt szemmel, derűsen bólogatott, de nem válaszolt semmit. A festők tejet kaptak védőitalként, András is, mert ő meg savval dolgozott, a csiszolóknak nem járt, de András a magáét mindig Verának adta, a lány nem is evett mást, apró kis fogaival kitépte a zacskó egyik sarkát, és lassan kortyolgatta a hűvös folyadékot. András kolbászt evett, vagy szalámit, fasírozottat, ilyesmit, adott volna a lánynak is, de annak nem kellett, olyan karcsú és hajlékony volt, mint egy hirtelen nőtt fűz, két marokkal át lehetett fogni a derekát.

Fél egykor Venyige úr beleejtette a szórópisztolyt a festékbe, és tele lett a szája a felcsapódó rezisztánnal. Egy ronggyal törölgette nyelvéről, fogai közül, szájpadlásáról a fanyar, büdös ragacsot, mindenki odament, hogy rosszul legyen a nevetéstől, Vera is annyira nevetett, hogy rádőlt Andrásra, a fiú akkor átfogta a derekát, és olyan boldog volt, hogy azt kívánta, bárcsak esne bele Venyige úr pisztolya mindennap a festékbe. A végén aztán gargarizált Venyige úr egy kis hígítóval, és rendben is volt a dolog, de ők még az utcán is nevették, meg a harmincegyes buszon, mivel az állomásra mentek, Kesszel Rudi eljátszotta a jelenetet, öklendezett, csuklóig vájkált a szájában. Volt még idejük a vonat indulásáig, Kesszel Rudi azt mondta Verának, hogy menjenek a tejbárba, igyanak valamit, Vera azt mondta, neki nincs pénze, dehogy nincs, mondta erre Rudi, feldobott egy forintost a levegőbe, utánanéztek, Rudi is, aztán a lány hajából vette elő, tessék, mondta, ugye, hogy van, nevettek, átsétáltak néhányszor a várótermen, András se tette fel a sapkáját, pedig kint az utcán fázott egy kicsit a füle.

Hatalmas tömeg zsongott a váróteremben, hosszú sorok álltak a pénztárablakok előtt, az újságárusoknál, a büfében, mindenütt, szünet nélkül beszélt a hangosbemondó, a vonatok érkezésével, indulásával egész csoportok siettek ki, illetve jöttek be, az automaták környékét vidáman táplálkozó, lármás diákcsapat szállta meg, a telefonfülke mellett egy kisfiú állt elszánt arccal egy sereg csomag mellett. Vera játszott a menetrendgéppel, Kesszel Rudi pedig vett egy jegyet Tiszacsegére az automatából, pedig nem is oda utaztak, és Verának adta, Vera azt mondta, hogy ez hülyeség és váltsák vissza a pénztárnál, de Rudi feldobta a levegőbe a jegyet, mindnyájan utánanéztek, és a jegy eltűnt. Fennmaradt a levegőben, mondta Rudi, nevettek, hogy csinálod,kérdezte Vera, Kesszel Rudi ránézett, elmondom, ha, mondta, és itt megállt. Mi ha, kérdezte a lány, Rudi a füléhez hajolt, és súgott bele valamit, amibe mindketten belepirultak, András csak ácsorgott mellettük, rossz kedve volt, menni kellene, mondta, mindjárt bejön a vonat. Elindultak a kijárat felé, Rudi néhány tánclépést tett magas sarkú csizmájában, aztán feldobott egy pénzt, hopplá, kiáltotta, és a másik kezével utána mutatott, felfelé néztek mások is körülöttük, végül már majdnem az egész váróterem, egymást kérdezgetve, mutogatva, Rudi pedig megperdült a sarkán, és egy vasutas fenekéből vette elő a pénzt, hangosan nevettek a körülöttük állók, Vera a mellére tette a két kezét, úgy kacagott, aztán megszólalt a szignál, és a bemondó vonatokat, állomásokat sorolt fel, siessünk, kiáltotta András, hátha lesz még ülőhely! Lerohantak az aluljáróba.

Ülőhely már nem volt, de valahogy elhelyezkedtek a peronon úgy, hogy támaszkodni tudjanak, csak Kesszel Rudi nem támaszkodott, mesélt, szerepelt állandóan, láttátok, mondta, átvertem az egész állomást, nem voltak észnél! Hosszú sálja végével körözött a levegőben, veszek egy rádiót hétfőn, mondta, egy Plutót, most jelent meg a boltokban, hordozható, IC-rádió és hangostelefon. Mi az a hangostelefon, kérdezte Vera, egy család szállt fel, férj, feleség két tízéves forma kisfiú és egy óvodás korú kislány az apja nyakában, sapkáján piros bojt, csomagokkal megrakva, tétován fürkésztek hely után, aztán ők is lepakoltak a peronon. Újságárus sietett végig a vonaton, kiabálva az újságcímeket, aztán újabb, aztán újabb utasok jöttek, mások vándoroltak egyik kocsiból a másikba. András úgy igyekezett, hogy Vera mellett maradjon a tolongásban, hogy hozzáérhessen, de Kesszel Rudit is hozzájuk szorították, aki már kétszer is a lány fülébe sugdosott, és nevettek. Nagy rántással elindult végre a vonat, s a kislány az apja nyakában felkacagott. Néhányan futottak a vonat után. András figyelte az ablakon át, hogy elérik-e, de nem érték el, aztán egy pad mellett döcögtek el, amelyen a fiú a reggeli öregembert látta üldögélni lelógó fejjel, mellette a beszédes asszonyt, most egy zsebkendőt szorított az arcához, és arrébb a másik öregasszony ült fura, fél oldalra dermedt tartásban, arcát letakarták egy kendővel. Meghalt, kiáltott fel András meglepetten, reggel még láttam! Ki halt meg, kérdezte Vera, Kesszel Rudi súgott neki valamit, és a vállán hagyva a kezét, közelebb lépett hozzá. András kedvetlenül válaszolt, reggel együttutaztam azzal az öregasszonnyal, aki… Neked van ilyen tehénszagod, kérdezte Kesszel Rudi hangosan, és fintorogva András hajába szagolt. Valaki felnevetett, András ránézett Rudira, aztán maga sem tudta hogy, pofon vágta a fiút. Hangosan csattant az ütés, furcsa csendlett utána, Kesszel Rudi arca vérpirossá vált, s halványan kirajzolódtak rajta az ujjnyomok. Egy pillanatra úgy tűnt, visszaüt, aztán csak megtelt a szeme könnyel, és hátat fordított… András is elpirult, borzasztóan szégyellte magát, hogy megütött egy gyengébbet, Vera is elfordult, aztán kinyílt az átjáró ajtaja és egy idős ember jött be egy hegedűvel, köszönt, majd álla alá szorítva hangszerét hegedülni és énekelni kezdett, hogy Édesanyám, te jó asszony, lassan elhalkult a zsivaj, bent a fülkében pedig felállt egy középkorú nő, és szigorú arccal énekelte a dalt, mellette egy részeg férfi aludt ölébe zuhant fejjel. András elszorult szívvel nézett ki az ablakon, és mire a nótának vége lett, Vera eltűnt mellőle.

Andrásnak még este, otthon is rossz hangulata volt, jóformán nem szólt semmit, csak tette a dolgát némán, aztán azt mondta, hogy nem éhes, és vacsora nélkül feküdt le. Reggel fél négykor ébresztette az anyja, gyerünk, mondta keményen, a nyitott ajtón bevilágított az előszoba fénye. A fiú álmosan öltözött a hideg és sötét szobában, teheneket, bikákat tartotta, meg disznót, az anyja elindult csörömpölő edényeivel és a lámpával, a fiú utána, át az udvaron. Fülledt meleg volt az istállóban, gőz, csípős trágyaszag. Az anyja felakasztotta a lámpát, köhögött, András nekiállt, hogy kihordja a trágyát, aztán szalmát hozott be, anyám, mondta váratlanul, mondani akarok valamit. Mi lelt, kérdezte az anyja, meleg vízzel mosta a tehén tőgyét, hátra sem fordult. Meg akarok nősülni, mondta András. És elmegyek innen. Nem akarok itt élni a tanyán. Micsoda, kérdezte az asszony, lassan hátrafordítva a fejét, mit csinálsz te? Elmegyek, mondta a fiú. Meg akarok nősülni. Hát nem csinálhatom ezt örökké! Mit csinálsz, kérdezte még egyszer az asszony és felállt a tehén mellől. Elmegyek, mondta András indulattól elfúló hangon, elmegyek! Még akkor is ezt kiabálta, amikor anyja végigcsapott rajta az ostorral, elmegyek innen, kiabálta, és arca elé kapta a kezét, lecsapott az ostor, aztán újra és újra, acsarkodtak egymásra, az anyja mocskos csavargónak nevezte,aki özvegy anyját itt hagyná egyedül, valami rüfkéért, mert hajtja az a piszkos vére, a munka meg büdös, te lator, üvöltötte magából kikelve az asszony, és mindannyiszor lecsapott az ostorral, nem nézve, mit talál, a fiú azt kiabálta, hogy akkor is, akkor is, aztán, mikor már nagyon fájt mindene, bemenekült a bikák közé, oda az anyja nem merte követni. Agyonverlek, rikácsolta utána, az agyadat loccsantom szét, de én nem nevelek gazembert! A bikák fújtak, toporogtak, idegesek lettek a kiabálástól, rángatták a köteleket, szájukból csorgott a nyál, nyögtek, egyikük szarvával dühödten a jászolnak esett, András orrba rúgta, hő, mondta, hő, aztán ismét orrba rúgta az állatot. Reszketett az idegességtől.

Éppen csak megmosdott, és úgy ment ki a házból, hogy nem is köszönt az anyjának. Elment a kapuba készített kannák mellett, de tíz lépést sem tett meg, visszajött érte és futni kezdett a buszmegálló felé. Alig érte el a buszt, nagy nehezen felgyömöszölte magát a két kannával, füst volt bent, és szólt a rádió. Nem szólt senkihez egész úton, de ahogy az állomáshoz közeledtek, elfogta a szokott izgalom, zsebre gyűrte a sapkáját és a kannák fülét megmarkolva feszülten várta, hogy a busz megálljon, már húzott ki a vonat, látta, aztán döccenve megálltak, nyílt az ajtó és ő rohant a bokáig érő hóban, állj meg, állj meg, hallotta Hermán hangját, ledobta a kannákat és nekiiramodva beérte még a vonatot, az utolsó előtti kocsi fogantyúját elkapva felugrott a lépcsőre, és visszaintegetett Hermánnak. Egy kicsit lihegett, aztán hátrahajolt, hogy a szél belekapjon a hajába, majd zörgött az ajtón. Valaki háttal állt belül, Kesszel Rudi volt. Újra zörgött, megmozgatta a kilincset, de azt belülről bezárták, Kesszel Rudi izgett-mozgott, ahogy emelgette a kezét, a hóna alatt András meglátta Verát, nevetett a lány, látszott, hogy beszélgetnek, aztán Kesszel Rudi egy forintost vett elő, feldobta, a lány utánanézett, és a fiú látta kívülről, hogy a forintos ott maradt Kesszel Rudi kezében a hüvelyk- és mutatóujj tövébe szorítva, ha lefordítja a tenyerét, persze, hogy nem látszik, tehát csalt, gondolta keserűen, nem dobja fel a pénzt, csak úgy tesz! Gyorsított a vonat, metsző szél rángatta a kabátját, és apró hócsillámokat kavart az arcába, ahogyan ott állt, szomorúan átkarolva a fogantyút. Nem kopogott többször.