P. már harmadszor vagy negyedszer olvasta bosszúsan a lépcsőfeljárónál a táblát: KÉS LAJOS PARKETTACSISZOLÓ; papírja szerint itt balra kell fordulni, majd a negyedik épületben a középső lépcsőház. Sehogy sem találta a címet. A táblától jobbra is és balra is, előre is, meg hátra is, mindenfelé teljesen egyforma épületek emelkedtek, ezeket már többször is végigjárta, és már teljesen kimerült. Leült a lépcsőfeljáró szegélyére.

Lehangoló volt a környék. Az épületek előtt kövek, papírok, linóleumdarabok, elhajlott vascsövek, mész, kiömlött festék, lécek, rudak, drót, mindenféle szemét, foltokban burjánzó gaz, máshol mély barázdák a teherautó kerekei nyomán. Elhagyott kutyák mászkáltak a törmelékkúpok, bontási maradványok között, piszkosak, soványak, sebekkel tele, apró nyüszítésekkel szaladgáltak ide-oda, szimatoltak a kövek között valami élelem után, el-eltűnve, majd újra előbújva valahonnan. P. szánakozva nézte őket, tudta, mit jelent éhesnek lenni. Aztán váratlanul kicsapódott fölötte egy ablak, felkapta a fejét, egy sötét tömeg zuhant a magasból, ijedten kiáltott fel, amint a közelében tompa puffanással földet ért, és a kutyák rárohantak. Egy télikabát volt, a kutyák vidáman szaggatták.

Szemben zöldséges bódé húzódott egy tízemeletes ház falához, hosszú sorban csupa öreg ember állt előtte, az eladó mindkét kezével az asztalra támaszkodva valahová felfelé nézett, mint aki egész számoszlopokat ad össze fejben. Papírdarabkákat hozott valahonnan a szél, halott pillangóként csapongtak a levegőben, a hegyekről felhőcafatok indultak a város felé.

A város szürke, állapította meg P., hát persze, itt van a cementmű. Szürke, idegen, kihalt, hideg és ellenséges. A szél időnként porfelhőket csapott az arcába. Most, hogy leült, érezte csak, mennyire elfáradt. Arra várt, hogy a zöldségestől végre errefelé jön valaki, esetleg megkérdezi, kicsoda ő, és mit keres itt. Feje fölött az egyik ablakban egy vonalas füzet állt, KŐSÓ, ez állt a papíron, mit jelenthet ez? KŐSÓ – nem állt utána semmiféle írásjel. A papírlapot két játék katona közé állították.

Hatalmas betonlap úszott a házak között, a daru időnként rekedten dudált. Aztán vad dübörgéssel dömperek tűntek fel az épületek között, és egy szőke kisfiú, aki P. mellett szaladt ki a házból, és a járművekhez egészen közel menve azon igyekezett, hogy a kerekeket lepisilje. Kiabáltak neki a sofőrök, de ő nem törődött vele, apró alakja időnként eltűnt a füstben.

- Hé! – kiáltott neki P., amikor a dömperek elmentek. A gyerek megfordult, méltóságteljesen közeledett. Felnézett P.-re. Sötét szeme volt, szép arcán elmázolódott piszokcsíkok. Nekem is lehetne már ilyen fiam – gondolta P., és szívét összeszorította valami.

- Téged is lehugyozlak – mondta a gyerek váratlanul, és ezt eljátszva szétvetette a lábait, kezét tölcsérré formálta nedves nadrágja előtt. A következő pillanatban már az épületben volt, a lépcsőház üvegén át lesett kifelé. P. elmosolyodott.

Mennie kellene – gondolta, aztán észrevette, hogy az öregek a zöldséges bódétól eléindultak felé. Tétován, rendetlenül közeledtek, őt nézték, kezükben egy-egy sárgarépa, karalábé, alma, meg-megálltak, rágcsáltak néhányan, egy keszeg, kopasz ember pedig egy nyúlfejjel hadonászott. Most megkérdezem, gondolta P., valamelyikük csak tudja, merre kell menni. Végignézett a ruháján lesöpörte a porfoltokat. Fáradt kitartással közeledtek az öregek, botladozva, szótlanul, fura, régimódi ruhákban, kabátokban, némelyikük ruházatán nagy égésfoltok. P. felállt, néhány lépést tett feléjük, aztán mintha kiáltást hallott volna valahonnan, megállt, hátra fordult, de csak a kisfiút látta a bejárat üvege mögött. Mire visszafordult, hét-nyolc öregember már csak néhány lépésre volt tőle, rajongó szeretettel nézett rá, kezek, ujjak nyúltak felé; ösztönösen hátra lépett. Sutyorgó hangok, rekedt mosolyok és már a szagok is. P. nem tudta hogyan viselkedjen, aztán egy meleg száj tapadt a kezére, és egy nedves kéz végigsimított az arcán. Mint ágak, kapaszkodtak bele a ruhájába egyre többen, érthetetlen duruzsolással, sárgarépákat, karalábékat tartottak a szája elé, hátulról pedig egy nyúlfej közeledett el-eltűnve a tolongásban. P. megbotlott, de nem tudott elesni, valaki a cipőin feküdt, és a lábát ölelgette, fojtogatták a simogatások, a rettenetes szagok, egyikük hangosan sírt a karjára borulva, mások a haját cirógatták, P. gyomra görcsbe rándult az undortól, bocsánat, bocsánat, motyogta, hirtelen kiszabadította magát, felszaladt a lépcsőn és beugrott a házba, gyorsan becsukva az ajtót maga mögött. Lihegett. Érezte, hogy a vér az arcába szaladt a szégyentől.

A vének felmásztak a lépcsőn, leültek az ajtó elé a kőre, egymásra, néhányan az üvegre tapasztott arccal befelé néztek, fonnyadt szájukkal mintha szavakat formáltak volna, mások arcukat a nap felé tartva nyitott szájjal imbolyogtak, nyüzsögtek, mint valami fantasztikus, ezerfejű ősállat. P. felindultan, félelemmel nézte a képet, aztán magát; ruháján, karjára vetett ballonján pecsétek, foltok, nyálkás érintések nyomai az arcán. A gyerek a közelében állt, és most kíváncsian nézte.

- Ide nem mernek bejönni – mondta később leereszkedőn –, mert lehugyozom őket. – P. nem válaszolt. Ládák, üvegek hevertek mindenütt, egymásra rakott polcok, deszkák, faforgács, vaslemezek, bizonyára valami üzlethelyiség lesz, gondolta. Hűvös volt. Fázott. Később még a kisfiú is eltűnt valahová.

Társai azt mondták, hogy az első emberrel beszélni lesz a legnehezebb. Tanácstalanul állt percekig, és azon kapta magát, hogy hangosan káromkodik. Valakit meg kell kérdeznem, gondolta, nincs más megoldás. Tétován felnézett a lépcsőaknában, be kell csengetnem valamelyik lakásba, gondolta, aztán elindult.

Az első emeleten már ajtók nyíltak minden irányba, lakások. A lépcsőház üvegfalán a hegyeket lehetett látni, fehérlő, ráncos sziklákat, kis pamacsszerű bozótokat, fákat. Arrébb delejes ködben lebegett a madár. Jobbról az első ajtónál akart próbálkozni, bár azon semmiféle névtábla nem volt. Kicsit hallgatózott az ajtó előtt, semmiféle zaj nem szűrődött ki. Mit mondjak? – töprengett idegesen. – Biztosan azonnal rájönnek, mindenkin meglátszik … lehet, hogy rendőrt hív … És ha épp egy rendőr lakik itt? Hátralépett, úristen, gondolta, micsoda helyzet! Biztosan gyanús lenne. Hogyan magyaráznám meg? Azt hinnék, hogy már az első napon…

Aztán lépéseket hallott. Valaki lassan felfelé jött a lépcsőn. P. megijedt, a lakók biztosan ismerik egymást, mit mondjon, mit keres? Első reakciója a menekülés volt, nesztelen léptekkel felsietett a második emeletre. Dísznövények, mindenfelé zöld kisebb-nagyobb cserepekben, kaktuszok voltak a folyosón, a lakásajtók mellett kétoldalt felfüggesztett virágtartókból rafináltan vezetett indák, futók csüngtek, a leveleiket vastag por lepte be. Hallotta, hogy a kopogás az első emeleten elhalkul. Aztán néhány, már nem egyenletes ütemű lépés hallatszott, mintha az illető keresne valakit.

P. lélegzetvisszafojtva állt. Ki lehet…? Őt keresik…? Aztán elhessegette a gondolatot, micsoda hülye vagyok, gondolta, miért keresnének. A kitisztult ég alatt markáns kontúrokkal rajzolódtak ki a hegyek, és a hatalmas madárszobor is ott fent, mintha közelebbinek, fenyegetőbbnek tűnt volna. Aztán úgy rémlett, hogy ismét lassú, felfelé haladó lépteket hall. A düh és a gyávaság szinte egyszerre szállta meg, s mire tulajdonképpen észbe kapott volna, lábai már nesztelenül vitték tovább a harmadik emelet felé. Lihegve állt meg, szemei ösztönösen valami tárgyat kerestek, amivel védekezhet, jól tudva ugyanakkor, hogy ez lenne a legrosszabb, amit tehetne, és amit semmiképpen nem tudna később megmagyarázni.

- Kérem! – hallotta ekkor lentről. – Legyen szíves! – női hang volt. P.-nek a torkéban dobogott a szíve, és égett az arca. Egy pillanatig arra gondolt, úgy tesz, mintha nem hallotta volna meg, és megy tovább. De meddig? Aztán meglátta a nőt, amint befordult a pihenőnél, ugyanarra a lassú ritmusra lépdelve, mint korábban. P. megköszörülte a torkát, bár fogalma sem volt, mit mondhatna, és érezte, hogy ellepi a verejték.

- Jó napot – mondta a nő, szép mély hangon –, eltévedtem itt, segítene?

- Eltévedt?! – kérdezte P. elhűlve.

- Igen, eltévedtem. Olyan egyforma itt minden. – Fesztelen tartással állt meg a férfi előtt, és mosolygott. P. harminc év körülire becsülte, nagyon szép nő volt. Vali lehet most ennyi idős, futott át az agyán önkéntelenül.

- Mit néz? – kérdezte mosolyogva a nő.

P. felriadt.

Semmit, csak… Szóval én is eltévedtem. – A nő elnevette magát, P. úgy érezte, oldódott benne valami a szorongás (az első, az a legnehezebb!), néhány szóval elmondta, hogy keres egy címet, de sehol sem találja. Aztán ő is együtt nevetett a nővel, aki viszont, mint mondta, annak lett az áldozata, hogy érdekli az építészet, találomra bement egy épületbe, aztán egy másikba, és így tovább, pillanatnyilag pedig azt sem tudja, hol van.

Anna vagyok – mondta aztán –, maga mivel foglalkozik? – P. megmondta a nevét. – Rézműves vagyok – mondta kis gondolkozás után.

- Menjünk innen valahová – mondta a nő, és P. karjára tette a kezét –, teljesen elfáradtam. Hívjunk egy taxit, ha másként nem találunk ki innen.

Hosszú, elnyújtott moraj hallatszott valahonnan, aztán felüvöltött egy sziréna. Az első emeleten jártak, amikor hirtelen megállt a nő.

- A madár – suttogta lenyűgözve. P. is arra fordult, a hatalmas szürke test innen most úgy tűnt, mintha lebegne, talapzatát köd borította, de a kard jól látszott a begörbült karmok között. Közelebb, kissé balra meglepetten fedezte fel az öregeket, akiket fehér ruhás, megtermett személyek tereltek gyengéd határozottsággal egy ház felé. Felemelte a kezét, hogy a nő figyelmét felhívja erre, de aztán mégsem azt mutatta meg, hanem a hirtelen robajjal feltűnő dömpereket és a kirohanó kisfiút, nézze, mondta, ilyet még nem látott! Anna nem válaszolt. Mereven nézett egy pontra, arca megkeményedett. P. megkérdezte, hogy van-e valami baj, és ő is arrafelé nézett. Egy kávészínű Renault állt az épülő iskola mellett, bécsi rendszám, állapította meg P. Úgy tűnt, ül valaki a volán mögött, aki őket nézi mozdulatlanul, persze ez lehet képzelgés is. P. éppen mondani akart valamit, hogy a nő figyelmét ismét visszaterelje, amikor az durván megragadta a karját.

- Csókolj meg! – kiáltott rá. – Most, azonnal! – és szembefordult vele.

- Tessék? – kérdezte P. meglepetten, mire Anna erősen magához húzta a fejét. Hosszú másodpercekig tartott, és P. úgy érezte, minden erő kiment a lábából, megpróbált uralkodni magán, de az egész testét lassan elöntötte az izgalom. Istenem! Öt év! Tudta, érzékei előbb-utóbb elárulják majd. Amikor szétváltak, az ablakra nézett, látta, hogy a Renault reflektora kétszer felvillan.

- Gyere – suttogta rekedten Anna –, van még egy kis időnk, gyere gyorsan! – leszaladt előtte a lépcsőn, már a földszinten járt, amikor P. lihegve utolérte. – Van itt valahol W. C.? – forgolódott izgatottan, kintről dömperek dörgése hallatszott.

- Állj meg! – P. megfogni próbálta. – „Pszt” – mondta a nő –, „gyere gyorsan!” – Állj meg! – kiáltotta P. – Hallod? – Remegett a hangja – A börtönből jövök… Hallod? Öt éve… - Nem jött válasz, megbénultan állt egy darabig, aztán ő is megindult a sötét lépcsőn lefelé. Kezével a falon kaparászott, valami kapcsolót keresett zúgó fejjel, de egy sziszegő hang indulatosan rászólt: „Hagyd! Fel ne gyújtsd! Siess!” Áporodott szag, szén, fa, rothadó limlomok bűze csapta meg az orrát, lent vaksötét volt, botorkálva ment, míg előrenyújtott kezét elkapta egy másik kéz görcsös markolása, megrándult, hirtelen odaugrott, valósággal rázuhant a nőre, aki háttal támaszkodott valaminek, és most feljajdult. P. heves mozdulattal kapott felé, de valami edényt levert, s a csörömpölésre mindketten ijedten megbénultak. P. hideg fémet érintett jobb kezével, aztán érezte, hogy egy anyagtalanul sima száj végigkutat az arcán a szájáig, összekoccanó fogakkal talált rá.

- Siess! – mondta aztán a nő, és rángatta – siess, siess! P. kapkodva lihegett, néhány őrült másodperc azt az illúziót keltette, hogy léte múlik kapcsok, gombok makacsságán, s ez a várakozó test végül is szétolvad, eltűnik karjaiból.

És mintha hívták volna, egy autó állt a ház elé, P. hallotta, tudta, hogy a kávészínű Renault gördült ide elegánsan, mozdulatlan vezetője parancsára.

- Vergebens… - hallotta Anna hangját. Mozdulatai megálltak, s a nő lassan, de határozott szándékkal kibújt karjaiból. – Der Bluthund ist da… folytatta maga elé motyogva, és lassan megindult felfelé a lépcsőn. – Es waren die letzten Züge… Er hat uns einen Strich durch die Rechnung gemacht, weil du ein dummer Lümmel bist… Macht’s gut!… - Az utolsó szavakat nevetve mondta, majd a korlátra támaszkodva búcsút intett lefelé. – Danke. – P. néhány lépést tett utána, mondani akart valamit, azt is, hogy ért németül, és hogy nincs igaza, amikor neki azt mondja, hogy ostoba fajankó, de kigombolt nadrágja lecsúszott, ingerülten rántotta fel, valami reccsent, és mire felért, már zúgott az autó motorja. Égő szemeire tette a kezét, félt, hogy sírni fog, de csak a szíve lüktetett. Lihegve hallgatta a távolodó autó mormolását. Később kissé magához térve levette a kezét a szeméről.

Később kissé magához térve levette a kezét a szeméről. Jobb lába mellett kis tócsa állt, s a nadrágján is nedvességfoltok látszottak. Egy lépésre tőle a kisfiú állt boldog mosollyal, nadrágját gombolgatva. P. megbocsátó mosollyal tette fejére a kezét.

- Lehet, hogy nem is Annának hívták – mondta inkább magának, és nagyot sóhajtott.

*

- Maga állat, miért nem fejezte be?

- Be van fejezve.

- Ez? Ez be van fejezve?

- Nincs több papírom.

Az őrvezető hosszasan nézett rám, azt hiszem, az volt a szándéka, hogy széttép.

- Az elejét teljesen el lehetett volna hagyni – mondta később halkan –, teljesen értelmetlen az egész. Érti?! – kiáltott rám hirtelen, mert azt hitte, alszom.

- Lehet – mondtam, és megvontam a vállam. – Így nem lehet írni. Megrendelésre. Sötét is van. Meg nincs is több papírom. A végén sűríteni kellett.

- Igen – mondta az őrvezető –, de azért németül pofáznak. Meg nézik a madarat. Ugye?

Nem válaszoltam.

- Magából soha nem lesz író. Elhiszi?

- El.

- Tudja, miért?

- Mert nem tudok írni. És mert …

- Meg megölöm magát egyszer. Úgy véletlenül. Most kimegy őrségbe.

Ha meggondolta magát, szóljon. Lesz papír meg konzerv. Végeztem!

Negyedik napja ültünk a Bugac közepén. Harcászati gyakorlat volt, támolyogtunk az unalomtól, és néztük a madarakat.