Este tíz előtt a portán már senki sem köszön. A portás ül a bódéjában és álmosan, gyanakvó szemmel néz kifelé az ablakon. Az emberek a buszok érkezésétől függően kisebb-nagyobb hullámokban jönnek, halk beszéddel, morcosan, csendben. A gyári belépőt sem mutatja senki.

Az öltözőben gőz, cigarettafüst és az embernyáj csípős testszaga. A délutánosok közül sokan hamarabb megszöknek, ők már fürödnek, vagy lázasan öltözködnek. A fogasokon szanaszét utcai munkaruhák, törölközők, a betonpadlón szemét, sár, víztócsák. „Valaki megint idepakolt a helyemre!” „Jó estét!” „Szerbusztok!”, köszönnek. „Csukd be az ajtót, mert kihűl a mandulám!” A fal mellé a lócákra ülnek, nehézkesen, fáradtan, ólmos tagokkal gyötrik le magukról a ruhát. „Nem tudtál te se aludni?” „Én, komám, már alig vártam, hogy jöhessek!” „Gondolom, az asszony is, mi?” A pult mögött rokkant öregember adja ki és veszi be a ruhákat, aki jön, bemondja a számát, az öreg kiadja a munkaruhát és beveszi a „civilt”. A pult és a fal között százhúsz ember öltözik egy két méter széles és húsz méter hosszú folyosón. A pultban kicsiny fiókok a szappan és a papucs számára. Ezen kívül mindenki tart itt különféle rongyokat, elrothadt cipőt, szennyest, kenyeret, vasdarabokat, cigarettát, gyűrűt, stb. A fiókot mindenkinek be kell zárnia lakattal, de , ha valakinek nincs szappanja, egyszerűen lerúg egy lakatot és viszi a másét. Az öreg nem szól. Nem lát. „Halega, én széttöröm a lelked, gyónj meg!” A hátsó sarokban egy csoport kártyázik gatyában, fiatalok, a közeli faluból járnak be, de korán jön a vonat, a kocsma meg bezárt. Válogatott, mocskos szavakkal szidják egymást, közömbös hangon, mintegy oda sem figyelve. A bank egy katonai sisak, az aprópénzek mellett két százas is piroslik. Mellettük egy pattanással borított testű fiú húzza fel a nadrágját a tükör előtt, ágyékához egy papírlabdát gyűrve, hogy „dzsesszesen álljon”, nőies, ápolt, szőke haja selyemként esik, véresre vakart vállára. Táskarádió szól, több is, néhány állomást egyszerre hallani. „Drakula, valaki megint elvitte a törölközőmet!” Az öregembert a pult mögött, Drakulának hívják, az igazi nevét talán senki sem tudja. „Drakula, ha nem vigyáz itt a dolgokra, mi elhajtjuk magát, mint a magzatot!” „Drakula, fusson ide gyorsan, siessen!” „Drakula, jöhetsz, szabad vagyok!” Az öreg a tömegben nem mindig tudja, hogy ki szólt neki, gyanakvó arccal liheg mindenkire, fáradtan csoszog egész nap, tűrve a többiek kegyetlenségeit. „Drakula, húzza le utánam a budit, ha gondolja!” Néha kitör, rikácsol: „Szólok az igazgatónak! Rokonom az igazgató!...” Csak nevetik. „Az igazgató itt még soha nem volt, öreg, fél a bolhától!” A műszakkezdet közeledtével az öltöző hirtelen kiürül, az öreg lomhán az ajtóhoz csoszog, kinyitja sarkig, és kimerülten, tátott szájjal liheg, a kilincsbe kapaszkodva… A sajtolóműhelyben már csend van, csak a kemencék morognak, a délutánosok tesznek-vesznek takarítás ürügyén, a prések medvéje leeresztve egy felmelegített vasra, hogy a szerszám ki ne hűljön. Az érkezők lassan jönnek, lustán, lerakják a táskáikat valahová a polcokra, vagy a gép mögé, váltanak néhány szót a délutánosokkal, aztán a kemencék elé állnak melegedni. A hazamenők az irodához gyűlnek, beszélgetnek, cigarettáznak. Aztán jön Mazsola, „Szedukszen, szedukszen!” köszön mindenkinek. „Hogy vagytok, tündérek?” „Kibírnánk részegebben is!” „Félfájinul.” „Ahogy hagytál, farral a szádnak!” Mindenkivel kezet fog, majd Nácit ellöki a kemencétől, és a helyére áll. „Fabulon a bőre őre, ne feküdj a hideg nőre!” mondja aztán szigorú arccal. Alacsony, csúf, nyolcvankilós, bivalyerős ember, fején pörge kis kalappal, amit ő is, mint mindenki, a tisztítótoronyból szedett ki, csak levágta a szegélyét. A műhely sötét és hosszú, a kemencelyukak világítanak, néhány elpiszkolódott lámpatest hunyorog. A terem túlsó végében három asszony áll, a sorjázók, ott valamivel világosabb van. Kávészag. Aztán kijön az iroda ajtajában ácsorgó tömegből a délutános művezető és megnyomja az elektromos kürt gombját, tíz óra, a délutánosok egymással versengve, kiabálva rohannak az öltözőbe, az itt maradt éjszakások pedig csendesen tovább beszélgetnek. Harmincas, csúnyácska, sovány nő hozza egy tálcán a kávét, elvesznek egy-egy pohárral, a nő zsebébe rakják a pénzt. „Annácska, maga főzte ezt a kávét, kiscsillag?” A nő ragyog. „Igen, mindig én főzöm…” „Fertelmes!”, Náci kiköp és kilöttyinti a kávé alját. „Mennyi petróval csinálja?” „Nincs abban petró!” „Hogy-hogy nincs benne? Mit itat maga itt velünk tulajdonképpen?” Pálfi arca gömbölyű a nevetéstől. Imre úr odakacsázik elnyomorodott lábain, elvesz egy poharat, iszik, „hmmm!”, csettint, „tudjátok, hogy nem is olyan jó ez?” Őt Garincsának hívják, kisegítő. Bugyó agglegény, összeszáradt alkoholista, fintorogva iszik: „Megint semmi ereje ennek. Nem tud maga pálinkát főzni, kedves?” Anna nevetgél, rossz fogait mutogatva. Négy gyereke van, egynek sem ismeri az apját. A melegítők beraknak egy-egy lapát anyagot a kemencébe, aztán visszajönnek. Az éjszakás művezető is kijön, köszön, „akivel még nem találkoztam”, aztán ő is elvesz egy pohár kávét, ötforintossal fizet, „a többi a magáé”, mondja Mazsola nagyvonalúan, a művezető elveszi a visszajáró pénzt, „a poharat azért el lehetne mosni”, mondja undorral az arcán, „egyáltalán, mit lehet magára bízni, ha ezt sem?” Átmegy a nők csoportjához, akik már rakják fel az anyagot az asztalra. Vajda, Mazsola melegítője nem iszik kávét, csak nézi a többieket és Annát, akibe évek óta szerelmes, de Mazsola szerint „ártány módra viselkedik”, és ezért Anna „inkább magához nyúl”. A művezető visszajön, bedob valamit a kemencébe, „el lehetne kezdeni, uraim, nem gondolják?” A csoport feloszlik, ki-ki a gépéhez megy. Beindítják a motorokat, felerősödő morgás, mely egyre fokozódik, és valahol az elviselhetőség határán megáll. Mazsola leül a gépe elé, bekapcsolja a reflektort, mely a szerszámot világítja meg, megjáratja a medvét néhány pedálnyomással, ledobja a melegítő vasat, lesepri a revét, tapsol, „adjad, tündi-bündi!”, kiáltja, Vajda kikap a hosszú szárú fogóval egy darabot és a gép asztalára teszi, Mazsola megfogja fogójával, a szerszámra igazítja, lenyomja a pedált, lezuhan a száz tonnával a medve, hatalmas dübörgéssel, belesajtolja az izzó anyagot a szerszám formáiba, és már ott a következő darab, a szomszéd gépnél Náci acsarkodik melegítőjére,aztán Bugyó, a következő gépnél Pálfi, a dübörgés állandósul, majd felcsattognak a légkalapácsok is, a műhely végéből ropogás, reccsenés, excenterek roppantják le a darabokról a sorját, megremeg a félhomály, villámlanak a vasak a melegítők repkedő fogói között, fütty, „Fidibusz, szerbusz, fidibusz!” Mazsola rikkant. „Mókuli!” üvölti vissza Náci, „pár kedves szót, kedvesem!”, a melegítő visszaútban belevágja a fogó végét a vízzel teli vederbe, de csak egy pillanatra és már veszi is a következőt, nem nagyon néz semerre, az alárakó is csak az odor tükrére néz, az asztalra tett darabot csak a szeme sarkából látja, úgy nyúl érte, észnél kell lenni, a lesajtolt darabot a kefe hegyével kidobja a szerszámból a gép mögé tett vasládába, és ugyanazzal a mozdulattal végigsepri a szerszámot, és már ott a következő, rátesz, pedál, dörrenés, kidobás, gyorsan, gyorsan, a kemencében az anyag nem éghet el, nem lehet gatyázni, Pálfi ugrik fel nemsokára, egy adagot már levert, most a melegítőjének segít, kis negyven-ötven darabokat fog össze, és tepsibe rakja. „Tündi-bündi hercegem!”, ordít Mazsola a kis Vajdára, „mi lenne, ha felébrednének egy pettyet?!” Csak a kis Vajda tud úgy melegíteni, hogy nem kell leállni közben, mert ha az egyik félig kifogy, teszi be a másik tepsit, és mire amabból az összes anyagot kiszedi, addig ennek is felmelegszenek a tetején lévő darabok. Mazsola átkozódik, náci röhög, „mit röhögsz?” „Pipilnem kell!” „Lökd oda az asszonynak!”, a műhely lassan átmelegszik, az asszonyok sápadt arccal hajolnak be a géplámpa fényébe ernyedt, úgy felejtette vonásokkal, kezük már könyékig fekete és a homlokuk is, olykor öntudatlan mozdulattal csapják félre a kezüket az előrecsúszott fürtöket, szemük mindig megrebben a gép reccsenésekor, s egy picit hátrahőkölnek. Anna készíti az új kávéadagokat az iroda melletti satuasztalon, roppant szerszámok között, összeégett kis rezsón. Garincsa, azaz Imre úr imbolyog végig egy üres ládával, nyitva hagyja az ajtót, amikor kimegy, vad hideg csap be. „Garincsa! A csontod mondja a húsodnak, hogy oszolj!” Garincsa visszajön, „tessék?”, Mazsolához megy, és az arca alá hajol, „ajtó!”, ordít rá Mazsola, és a szeme elé bök egy meleg vassal, Garincsa elugrik. Most Náci is felpattan, hogy segítsen a melegítőnek, a légkalapácson énekelnek a fiúk, a géppel veretik a ritmust: „Julcsa, ha bejössz a laktanyába…” Az asszonyok is rázendítenek, de egyes részeknél kuncogva abbahagyják, fekete kezüket szájuk elé kapva. Sűrű füst gyűlik lassan a mennyezetre. Éjfél felé már vörösen izzik a kemencék száján körben a vaslemez is. Meleg van. Imre úr időnként a hűtővederből locsol a melegítőkre, Mazsola is belevág egy rongyot a vederbe, és a kalapja alá teszi. „Mi van, mi van?!”, ordítja a kis Vajdának, aki egy pillanatra emiatt kivárt, „nem akarsz dolgozni?”, veri az asztalt a fogóval, „segítség!”, szétcsapja a kezét, „ki akar csinálni a melegítő, Pálfi és Náci felröhögnek, csak Bugyó dolgozik hallgatag megszállottsággal, miután az első másodpercekben felismerhetetlenné keni össze az arcát, melegítője, az öreg Mező, minden adogatásnál rácsapja a vizes fogót, de nem veszi észre, hogy az arcán is folyik már a víz, „tönkreteszi a gyárat!”, kiabál tovább Mazsola, és arra is van ideje, hogy gesztikuláljon, sőt, egyszer fel is ugrik, megkerüli székét, kiabál, közben azonban kezei automataként dolgoznak, „lefokoztatlak a sárga földig!”, a felugrást és a körbejárást Náci is kipróbálja, aztán Imre úr biceg oda, nézi őket egy darabig, legyint, „ha a fiam hülye lesz, kovácsot nevelek belőle”, mondja és menekül. Pálfi vágja nyakon egy ronggyal, amely csupa kenőcs, „hideg szél fúj édesanyám…” egyszerre üt a két légkalapács, a művezető kijön, megáll az irodaajtó előtt, látszik az arcán, hogy eddig aludni próbált, aztán körülmegy lassan a műhelyben, megáll a kis Vajda mellett, bedob valamit a kemencébe, aztán a présgéphez megy, Mazsola háta mögé, „nem reped?” „Nézze meg!” „A méret?” „Az is van!” Felvesz pár darabot, nézegeti, negyvenkét éves, nagy fejű, fekete ember, őszülő dróthajjal, Mazsola felkiált,a művezető odakapja a fejét, de ő Nácinak int, mindketten röhögnek. Anna jön most oda, mond valamit a művezetőnek, aztán mindketten bemennek az irodába, a kis Vajda utánuk néz, kis idő múlva Anna kijön, és egy pohár kávét mér ki, cukrot tesz bele, az asszonyok a gépük mögül oda-odapillantanak. „Tündi-bündi”, ordít Mazsola, mert a kis Vajda megtorpant egy kicsit, „kicsi lett a gatya? Tegyük már magunkat egy kicsit!”A melegítő hirtelen felgyorsul, véletlenül két darabot vesz ki, s az egyik leesik a betonra, „látod, milyen sertés vagy?”, korholja Mazsola. Náci ismét felpattan, a kemence mögé fut, majd sietve vissza, menet közben gombolva nadrágját, Mazsolához rohan, hátba vágja, „pár kedves szót!”, aztán leül, kopog a gépasztalán. Garincsa oldalaz el a gépek között, „sok hülye”, legyint, aztán nekiül egy láda anyagnak, hogy átszámolja. Nemsokára Anna jelenik meg az iroda ajtajában, arca közömbös, csak a kis Vajda felfedezni rajta némi zavart, aztán a művezető is kijön, mosolyog, keze a zsebben. Anna a kávé körül rendezget valamit, az asszonyok a műhely túlsó végéből lelassulva figyelik. A légkalapácsnál a fiúk fütyörészésbe kezdenek, szándékosan hamisan, rázkódnak a nevetéstől, előttük forró halom a lekovácsolt darabok sokasága. Imre úr a daruval egy süllyesztéket emel be egy üresen álló gép asztalára, kiakasztja a horgot, ráakaszt néhány táskát. Náci, Mazsola és Pálfi táskáit, és magasra emelve a műhely másik végébe megy velük. „Mit okoskodik? Mondom, hogy ne játssza itt a szüzet. Na, nyomás.” A művezető hangja halk, határozott. „Ne mondjon nekem ilyet, kérem, ne mondjon!” „Mit akar? Ne találja már ki, hogy letérdeljek.” Anna erre már nem szól semmit, egy termoszba önti a kávét, és újabb adagot készít elő. „Én most bemegyek, öt perc múlva jöjjön utánam a kávéval. Meg vagyok értve?” Nem csípem a sok dumát.” A bejárati ajtóhoz megy, bekapcsolja a melegítőbefúvót. Pálfi és Mazsola egymásra néznek, „gondolod?”, „gondolom!”, Náci felfigyel, ordít: Melyik marha kapcsolta be azt a buzerátort?” „Mit gondolsz?”, Mazsola bohóckodva nevet, rázza a vállát, aztán felkiált. „Jó!”, kiáltja válaszul Náci, aztán Pálfi: „jáó!”, majd egy leheletnyi szünet után „jóóó”, Bugyó visítja magas fejhangon, „jó”, kiáltja újra Mazsola, „jó”, válaszol Náci, és így megy tovább, végeláthatatlanul. Bugyó nyöszörög, jajgat, sivalkodik, arca élni kezd, „jóóó, jóóó, jóóó”, s az ó-hangot egy pedálnyomással hatalmas dübörgés zárja le. Mező görnyedten adogat, hangtalanul nevet, Garincsa is előbújik valahonnan, mintha nem értene semmit, mindegyikhez odamegy, az arcuk alá hajol, „tessék?, tessék?...” ütik, szúrják, bökdösik, „ha a fiam valami okból hülye lesz, feltétlen kovácsot nevelek belőle!”, mondja, majd a befúvóhoz megy, kikapcsolja. Mazsola feláll, nyújtózkodik, aztán visszaül, a kis Vajda újabb adagot tol a kemencébe, egy pillanat az egész, mintha nem történt volna semmi, már kígyózik is a fogója végén a tűz. Anna, elrendezve a kávét az asszonyokhoz megy segíteni. Molánénak magyaráz valamit, aki indulatos arccal bólogat neki, időnként sötéten az iroda felé nézve. A két kalapácsos fiú ismét énekel, „nem kell nékem a pogácsa…”, aztán kijön a művezető, lassan az asszonyokhoz megy, megnézi, mit csinálnak, aztán szól Annának: „azt mondtam,hogy menjen, seperje ki az irodát, nem?” Anna nem szól, lerakja a kezében lévő vasakat:”gondolom, fel is lehetne mosni, mielőtt ellepné a ganajtúró bogár!” Anna elindul, „jó magának!”, mondja a nagyszájú Moláné, és a többiek felé kacsint. „Mire gondol, Moláné?” „Amire akarok!” Az asszonyok nevetnek, a művezető elpirul. „Jó lenne ezt az eszelős viháncolást abbahagyni talán, míg komolyan nem veszem!” Megkerüli a gépet: „a kenés persze nincs ráhúzva megint! Majd szólok az igazgatónak, hogy szíveskedjen, mert maguknak derogál!” Lassan arrébb megy, áll egy kicsit a kalapácsok mellett, de útban van, bedob valamit a kemencébe, aztán tovább megy, „jóóó!”, sikítja Bugyó tenyereit a füléhez ellenzőként illesztve, aztán megnyomja a pedált, a melegítők zihálnak, szakad róluk a verejték. „Imre úr, van pálinkája?” „Micsoda? Pálinka? Hova gondol a művezető elvtárs?” „Ne dumáljon, elő vele, tudom, hogy van, minden éjszaka isznak, mint a gödény!” „Hogy nekem?...” „Ide figyeljen, ha nem adja elő, úgy kivágom a műhelyből, hogy kiegyenesedik a lába, megegyeztünk?” Garincsa nem kap levegőt, válaszolna, „elő a táskát!” „Milyen táskát?” „A táskáját!” Garincsa hátramegy, nyomában a művezető, a daruval leengedi a három táskát, „miért vannak ezek itt?” „Hogy a bogár bele ne másszon”, a művezető valamennyit kinyitja, aztán megáll, Garincsára mered, aki kiábrándult arccal nézi. „Maga hazudik, mint a sebesült katona!”, mondja aztán a művezető és elsiet. „Jó reggelt kívánok…”, éneklik a kalapácsnál a fiúk, a művezető az iroda felé tart, Mazsola ráköszön, „nem találkoztunk mi már valahol?”, benyit az irodába, egy fél perc sem telik el, Anna jön ki, arca zavart, vödörért megy a szekrényhez, teleereszti vízzel. „Mókuli!”, kiáltja Náci, „súgjad, bogaram!”, kiáltja Mazsola, „de halkan, meg ne hallja valaki!” Garincsa előtűnik ismét valahonnan. Mazsolához megy, mond neki valamit, aztán újra eltűnik a sötétben a gépek között, „állj le, tündi-bündi!”, kiáltja Mazsola a melegítőnek, aztán fogójával kolompol a vödörben, „jóóó” visítja Bugyó, és képzeletbeli melleit válla fölött hátradobja, az asszonyok leállnak, dermedt tagokkal fordulnak le a székről, nyújtózkodnak,nadrágjukat húzogatják a köpenyen keresztül, aztán Pálfi is leáll, majd a többiek, ahogy az anyag kifogy a kemencéből, „hesszünk!”, tüsszenti az egyik fiú, a másik felkiált, „mi van, lesz eszünk, vagy nem lesz eszünk?”, a melegítők lecsökkentik a kemencék üzemét, a préseket kikapcsolják, majdnem csend lesz, az emberi hangok idegenek, hangosak, megszólal egy rádió, valami távoli világ kései zenéje árad szét furcsán. A vécében Garincsa az ülőkére terít, poharak, pálinka, jönnek sorban, isznak, „igyatok, inkább pocsékba menjen, mint kárba!”, Garincsa az ajtóban ül egy széken, kezében kistányér a pénznek, hét forint fél deci, „szappan, vazelin külön fizetendő”. Anna és a kis Vajda a légbetápláló mellett az ablakpárkányra rakják az ennivalót, és egymás felé fordulva némán, komoly arccal esznek egy papírból, távol a többiektől, mint mindig. Hirtelen a művezető jelenik meg, kezében a pálinkásüveg, mögötte Garincsa biceg, csípőjét riszálva méteres ívben, unott arccal. Az irodába mennek. A többiek egymásra néznek, de nem kommentálják az eseményt, az öreg Mező négy-öt vörösen izzó vasat rak ki a kemencéből a betonra, lábasokat, csuprokat rak rá, Pálfi vöröslő fogója közé fog egy jókora szalonnadarabot, kenyérre csorgatva a zsírját, sült hús, szalonna, kolbász szaga. Mazsola kenyeret pirít, az asszonyok az ölükbe terített szalvétáról esznek, a férfiak csak úgy, kézből, a lábas fülét fogva összeégett markukba. Pálfi egy befőttesüvegben savanyúságot hord szét, vesznek belőle, ki kézzel, ki villával. „Csak nem jó nekem ez az éjszakai műszak”, mondja Náci tele szájjal, „nem úgy alszik az ember”. „Az biztos!”, nevet fel Mazsola, „pláne, ha dolgozik az asszony!”, „Bugyó, te hogy alszol nappal?” „Behunyt szemmel. Szóljon, ha valakinek jobb ötlete van.” Nevetnek. „Én mire hazaérek a vonattal, olyan fáradt vagyok, hogy pisilni se akar előjönni, csak nagy rimánkodásra!” „Egy madzagot kell rákötni, komám, én is úgy csinálom!”, percekig tart a nevetés, aztán Bugyó lecsapja kis alumínium lábasát, elfintorodik, „hiába, nem bírok enni, nem és nem!” „A gyomrod?” Bugyó nem válaszol, sápadt. „Mindjárt kijön az is belőled, amit meg sem ettél!” „Jársz te egyáltalán szemináriumra?” „Takarodjatok!”, szólal meg aztán Bugyó, „a ti beleteket is szét fogja rázni a gép, nyugodjatok bele. Mindenkinek szétrázza. Meg hogy éjszaka enni! Tizenöt éve nem szoktam meg, mit csináljak?” Legalább két gatyát vegyél fel, akkor nem ráz annyira”, mondja Mazsola, „vagy adnak itt az asszonyok egy dunsztos bugyit!” „Marhák”, mondja Bugyó és rágyújt. Garincsa jön a művezetővel, ő jön elől, mégis riszálja a farát, az asszonyok felnevetnek. „Emberek, Imre úr pálinkát hozott be, maguk meg ittak belőle, ki ivott belőle?” Csend. „Mondom magának, hogy tripperem van”, mondja Garincsa, „és mosogatnom kell benne!” A művezető ügyet sem vet rá, megkérdezi még néhányszor, „leszondáztatom az egész bandát!” Garincsa egy gyufaszálat tesz a szájába. „Mindnyájan ittunk, igyon maga is, és hatszáz!”, mondja Náci, aztán feláll. Mazsola egy csontot rág elmélyülten, míg a művezető a balesetveszélyről beszél ingerült hangon, és arról, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, Garincsa hangosan szellent, az asszonyok nevetve szedelőzködnek, „nem tűröm az ivászatot a műhelyben, vegyék tudomásul!”, fejezi be a művezető, „maga meg, ha megették egymást, menjen a tizenhat tonnásra lyukasztani!”, fordult Anna felé, „mert máma még nem sok haszna volt!” A gyárügyeletes néz be, nem szól, megáll az ajtóban, az órájára néz, „gyűlés volt!”, kiáltja oda neki a művezető, aztán megnyomja az elektromos kürt gombját. Mazsola piszkos zsebkendőt vesz elő, megtörli kését, kanalát, mindenki elpakol, Garincsa viszont most kezdi kiszedni az elemózsiáját, „azt hiszem, ha a fiam hülye lesz, valahogy művezetőt csinálok belőle. Náci!”, kiált a távolodó után. „Mi van?” „A fiad hogy tanul? Nem hülye? Merthogy apai ágon…” Náci lassan közeledik, mosolyog, aztán hirtelen belemártja a kezét Garincsa híres gulyáslevesébe csuklóig, hogy a lé kicsap az edény szélén, kivesz egy darab ázott húst, a szájába teszi. „Kérdeztél valamit?” „Hogyne, mostál kezet?” „Persze, vécéhasználat előtt mindig!” Felvonítanak a villanymotorok, remegés, „lazsukálunk, lazsukálunk?” Mazsola már a gép előtt ül, játszik a lábpedállal, a melegítő beszúrja a fogót a kemencébe,tűzkígyó, dübörgés, a légkalapácsok dobolás is elindult. Az asszonyok még rakodnak fel az asztalra, Anna viaskodik egy ládával, végül sikerül neki a gép mögé húzni, bekapcsolja a gépet, Garincsa nemsokára befejezi az étkezést, az ivókúthoz megy, kiveszi a protézist, megmossa, majd újra visszateszi, aztán hatalmasat böffent, „app…szurdum!”, aztán bekapcsolja a légbefúvót, lehűlt a levegő.

Két óra felé kijön a művezető mogorván, Molánénak szól, hogy menjen a telefonhoz. „Ki a fene az, ilyenkor?” „Aki szokott! A férje!” „Nyolc éve nem hiszi el, hogy nem kurválkodni járok, hanem dolgozni!”, ingerülten csapja le a csipeszt, besiet az irodába, „tessék! Mi az isten…” aztán mosolyog, szemét pára lepi el, értelmetlen szavakat súg a kagylóba. Huszonkét éve házasok. A művezető lép be az irodába, épp akkor, mikor leteszi a kagylót, „jó magának!”, mondja szembefordulva vele, „miért?”, kérdezi értetlenül a művezető, „mert akkor fogja meg, amikor akarja!” A művezető meghökken, elpirul, Moláné száját eltakarva nevet, odakint dübörög a műszak. „Ha gondolja, maga is megfoghatja…”, szólal meg aztán a férfi, „meg is fogom a magamét!” Nevetve kifordul az ajtón, a művezető a levegőbe bámul, aztán kinyitja a szekrényt, és előveszi Garincsa pálinkáját.

„Idefigyelj, ha eltöröd a fogómat, leköplek!” Bugyó már beszélget a géppel, „gondolom, világos”. Sápadt arcán fénylik a verejték, nem lát, nem hall. Náci Mazsolával társalog kiabálva, „emlékszel? Szibériában!” „Egy kerthelyiségben…” „Ahol egyujjas kesztyűben játszott a zongorista!...” „De a farkasüvöltéstől nem lehetett hallani!” … Pálfi fáradt arccal, hálásan röhög, ezerszer is hallhatta már, „Amikor jött a cári balett!...” „Brigádvállalásban!...” „És a prímabalerinának két piruett között leették a lábát a farkasok!...” Az egyik kalapácsos fiú leáll, ásítva a vécé felé indul melegítőjével, a kávés asztalnál lemarad. „Ez lehetett volna nagyobb is”, mondja Bugyó a gépnek, „nagyon jól tudod, hogy mekkorát kell ütni. Ennek így semmi értelme.” Éppen csak a szája mozog, arca nagyon komoly. „ És akkor Iván Ivanovicsnak azt mondtam, hogy Iván!...” „Én meg Szergej Szergejevicsnek,hogy Szergej!...” Garincsa bóbiskolva számol az ajtó mellett, az asszonyok arca a fáradtságtól lassan lárvaszerűvé válik. Az álmosság iszonyú nyomás az agyban, a másik kalapácsos fiú is leáll, és a vécé felé megy, a melegítők bódult gépiességgel adogatják az anyagot, Mazsola a combjait veri a fogóval, hogy ébren maradjon, olykor felkiált, „hej, Kamcsatka!...” „Hej, Novoszibirszk!...”, felel rá Náci is, tekintete tompa, időnként megrázza a fejét, Pálfi lerövidült mozdulatokkal rakja a darabokat a szerszámra, rég kiesett a ritmusból, időnként belemártja a kezét a hűtővízbe, és végigsimít a homlokán. A hajnali krízis csak Bugyót hagyja érintetlenül, mozgása egyenletes, csak a szemei vöröslenek, és egy kicsit jobban magába süpped. „Ez majdnem jó volt. Vén marha létedre.” Végigsepri a szerszámot. „Nem gondolod, hogy egy nagy gazember vagy?” A gép higgadtan tűri a neki szánt megjegyzéseket, régóta ismerik egymást.

Aztán megjelenik a művezető, szemmel láthatóan részeg, felfújt arccal, imbolyogva a tizenhat tonnáshoz megy, az asszonyok egymásra néznek. „Menjen be az irodába!”, mondja Annának, komor arccal néz körül, keze a zsebben, Anna az iroda felé indul, Pálfi feláll, lomhán kimegy az ajtó elé egy kis friss levegőt szívni, hajladozva nyújtózkodik. Garincsa csipeszeket törölget egy ronggyal, recézéshez, szemével kíséri a művezetőt. „Ez megitta!”, kiáltja aztán Mazsolának, de az nem figyel, felemelt kalapjával kiadja Vajdának a „lassú”-jelet, „nem fogom a kezemet összetörni!”, kiáltja, „belőlem még zongoraművész is lehet!” „Annuskám, ne haragudjon, ne haragudjon, ugye nem haragszik?” A művezető székéről félig lecsúszva Anna kezébe kapaszkodik, aki egykedvűen áll mellette az asztalnak támaszkodva. „Mindent megteszek magának, higgye el, mindent, felemelem a pénzét, Annuska, csak ne legyen már ilyen…ne legyen már ilyen…” Iszik az üvegből, Annának is kínálja, de az csak a fejét rázza, „Annuska, maga azt el sem képzeli, nem szeretem a feleségemet, Annuska, utálom a feleségemet, maga azt el sem képzeli, milyen szerencsétlen ember vagyok én…” Keze simogatásra indul, Anna mozdulatlanul tűri.”Egy szerencsétlen ember vagyok, Annuska, kérem, daganata van a feleségemnek a méhében…tudja… Azt is tudom, hogy maguk, nézze én tudom, hogy maguk utálnak engem, én mindent tudok…” Felemelkedik, átölelné a nőt, aki készséggel szembefordul vele, de a lábai nem bírják, lassan lecsúszik a betonra, nyel, aztán lihegve úgy marad, szíve hangosan, dörömbölve ver. Anna vár egy kicsit, majd megkerülve a lent ülőt, kimegy az irodából. A kis Vajda arcán kérdés, Anna vállat von, Mazsola a kezét dörzsöli, álljt int a melegítőnek. Garincsa közelebb jön, kezében nedves rongy, ledobja a betonra a kis Vajda elé. Náci az iroda felé megy, „művezető elvtárs, eltört a szerszám!” „Micsoda?” A művezető már újra a széken ül, két kézzel fogja az asztalt. „A szerszám.” Feláll, kibotorkál, igyekszik egyenesen járni, a kis Vajda felveszi a rongyot a betonról, és amikor a művezető a kemence elé ér, bedobja a tűzbe, hátraugrik, hatalmas lángcsóva csap ki, a művezető egy pillanatra eltűnik benne, feljajdul, és e pillanatban Mazsola is, Náci is leönti egy vödör vízzel. „Mit csinál, ember!”, ordít a fülébe Mazsola, „Menjen, feküdjön le, ha részeg!” Pálfi fogja aztán kézen, és az irodába kíséri, arca lángvörös, szemöldöke, szempillája és a haja egy része leégett, szennyes víz csorog végig egész testén. „Nem lenne jobb, ha hazamenne?” A férfi kábult még, olykor megrázza a fejét, „mi volt ez?”, kérdi dideregve, „mi történt?” „Triszeszes rongyot dobott a kemencébe!” „Miért?” „Azt csak maga tudja! Menjen haza, jobb lesz, ne találja itt a váltás részegen!” „Menjen dolgozni, majd tudom én, hogy mit csinálok!” Odakint újra beindulnak a légkalapácsok, a két fiú aludt egyet a vécében, Bugyónak adva át az egyik helyet, ki egy rongykorongot tesz a hátához, és gyomra sajgására figyelve, végigjártatja a szemét a feliratokon, ceruzát vesz elő és kiigazít egy páros jelenetet, aztán hirtelen elalszik. A művezető nem néz semerre, úgy megy ki az ajtón, lehajtott fejjel, feltett kalappal, járása még kissé bizonytalan. Mazsola fejét a kis Vajda nyomja lefelé, „nyomjad, nyomjad!...” mindkettőjük arca vörös az erőlködéstől. Anna lefőzött kávét töltögeti szét a termoszból, tálcára rakja és körbeviszi. „A boltnál várjál meg, ne a kapunál”, mondja neki kis Vajda, „megveszem azt az üveg bonbonmeggyet, amiről szó volt”. „Ne vegyen nekem maga semmit, mert nem várom én magát sehol!”, feleli Anna, és a férfi szemébe néz, aki lassan elfordítja arcát. „Mi van, tündi-bündi?!”, kiált fel hirtelen Mazsola, az álmosan bebotorkáló Bugyóra nézve. „Apám, hogy itt mekkorát lehet aludni!” „A Sanoártól van, ami ott terjeng!” „Hát esküszöm, csak itt alszom ki magam, mikor éjszakás vagyok!” „Otthon nincs vécé?”…

Jólesik a forró víz a zuhany alatt, csendben, révülten állnak, olykor lassan fordulva, görcsös, elromlott testek, lógó hasak, görnyedt hátak, borosták, gőz, mindenki lefelé néz némán, a négy zuhany áldása tizenöt-húsz emberre hull egyszerre, a vízkőtől megsárgult, repedezett csempéken, a festékes, rozsdás csöveken nagy cseppek híznak, odakint Drakula robotol zihálva, fején egymásra rakott kalapok, sapkák,karján kabátok, siet, „Drakula, nyomás!”, kopognak a pulton, „kettőtizenötös!”, kiabálnak, fütyölnek. Drakula mindet érti, mindenütt ott van, „az öreg Bartánál van pálinka, arra megyünk!” Mazsola egy picit pihen a fürdés után a falócán, izzad, „kened valamivel a lábad, vagy magától ilyen büdös?”, kérdezi Nácitól, aki már a cipőjét húzza, és most rávillant egy nevetést, „Mókuli! Ronda gyümölcse van anyád testének, miért nem öltözöl?” Mazsola halkan szuszog, „legszívesebben itt aludnék. Semmi kedvem hazamenni. Legalább az asszony lenne otthon ilyenkor, csak egy percre, míg elalszom.” „Lenne pofád még ilyenkor is…” „Lenne a nyavalyát! Csak végigsimítanám a hátát, mint a nyuszinak, és már aludnék is!” „Vegyél egy macskát! Nem drága!” „Hülye.” „Drakula, szórja ki a göncöt, de ne az ablakon!” Már alig vannak, az öreg hordja be a pult mögé a kint hagyott munkaruhákat, elzárja a nyitva felejtett csapokat, lehúzza a vécét, mire visszaér, üres az öltöző, egy sál, egy törölköző lóg a fogason, az ajtóhoz csoszog, kinyitja sarkig, és tátott szájjal liheg a kilincsbe kapaszkodva. Odakint szürkül. A ruhák közt imbolygó fények. Megvirradt.