A szerelem nem puszta szó, mondta a fiatalember egy régi faliórában babrálva, amelyre a háziúr már négy hónapja várt. A kijelentés estefelé hangzott el a félemeleten, minden különösebb cél nélkül, mintegy mellékesen. A fiatalember ajtaján egy cédula fehérlett: „Szunyár Bertalan férfi és női bádogos. A szomszéd ajtón tessék kopogni!” Furcsa, mondta erre a szomszéd szobában lakó buszsofőr, furcsa, hogy ezt maga mondja nekem, aki a terhességi idővel együtt sincs huszonöt éves. Hát, igen, mondta a fiatalember, vannak egészen különös dolgok. Az előszobából három ajtó nyílt, Szunyár Bertalan a fürdőszobában lakott, a sofőr középen, jobbról pedig egy orvos házaspár, zárt ajtók mögött. A fürdőszoba úgy vált lakássá hajdanán, hogy nem tettek bele kádat, ezzel szemben egy közös fürdőszoba volt a szuterénben. A fiatalember és a sofőr szobájuk nyitott ajtajában ültek, az előszoba ajtaját becsukták, de csak a legyek miatt. Tudja maga egyáltalán, hogy mi a szerelem, kérdezte Szunyár Bertalan, és valamit letört az órából, a fene enné meg, mondta, ez is letört. Én ne tudnám, kérdezte a sofőr, Adélka négy gyereket hagyott el miattam, és most a gatyámat mossa, azt hiszem, ez azért jelent valamit. Hát lehet, hogy jelent, mondta a fiatalember, de nem biztos, hogy azt, amire maga gondol. Megkopogtatta az óra tetejét, és szétfújta a porfelhőt. Tessék, kérdezte megütközve a sofőr, Adélka szeret engem, ha esetleg erre céloz. A fiatalember hosszú orrával az órába szagolt. Persze, mondja, mit csináljon az a nő, akit már összepocsékoltak. A sofőr egy hokedlin ült, a lábát áztatta egy lavórban, és dohányzott. Volt nekem egy ismerősöm, folytatta a fiatalember, akibe tizenhat éves korában beleszeretett egy fogorvosnő. És tudja, mivel foglalkozik most ez az ember? Éjjeliőr. És egy foga sincs. Jóságos atya, mondta a sofőr, kihúzta neki a nő? Ki az, az összest. Féltékenységből. Képzelheti. Itt hagyom magát, ha ilyeneket mesél, mondta a sofőr, én távolságin járok, nekem nyugodtnak kell lennem, mert különben belemegyek az árokba. Lent, a szuterénben macskák nyávogtak, ősz volt, bánat és pusztulás. Ide figyeljen, mondta a fiatalember, maga csak vezeti az autóbuszt, tele azzal a sok emberrel, és egyszer csak vége. Minek, kérdezte csodálkozva a sofőr. Minek? A fiatalember kivett egy lemezt az órából. Mindennek. Ennek az órának is például. Bertalan, kiáltott fel Vad Irma a szuterénből, nézze meg már ezt a mocskos zárat, mert a macskák megint összeszartak itt mindent. Vad Irma, a háziúr elvált felesége volt, aki eljátszotta azt a lehetőséget is, hogy a férje nevét viselje. A szemben levő lakásból gyereksírás hangzott fel, majd a doktor úr mély hangja: Ótó, ótó, bumm-bumm-bumm, ótó, ótó, bumm-bumm-bumm. Maga persze azt sem tudja, hogy mi az, hogy családi tűzhely, mondta a sofőr. Hát nem, vallotta be Szunyár Bertalan, de az én szobámban el sem férne. Maguknak van? Már megbocsásson, mondta a sofőr, mi azért szépen élünk. Még néhány év, és itt hagyhatjuk ezt az albérletet. Szeretett édesanyánk gyengélkedik, és isten ne adja, ha meghal, örökölni fogunk. Örökölni könnyű, mondta a fiatalember, ahhoz nem kell ész. És mi baja van a kedves mamának? Valószínűleg rákja, mondta a sofőr, istenem, tette hozzá, rettenetes belegondolni, ha egyszer már nem lesz. Eltakarta az arcát, és lihegett. Vezetés közben is sokszor, ha rágondolok, összekavarodik előttem minden, jobb is, ha megállok ilyenkor, és elszívok egy cigarettát. Bertalan, kiáltott fel Vad Irma a szuterénből, mi lesz hát ezzel a mocskos zárral? Most nem érek rá, kiáltotta le Bertalan, dolgom van! Nem tudom kizárni ezt a sok macskát innen, Bertalan! Ahogy kihúzom a lábam, mind itt van az egész mocskos utcából, folytatta Vad Irma. Akkor hagyja bent a lábát, kiáltotta a fiatalember. Bertalan, kiabált tovább a nő, ne adja isten, hogy oda kerüljön betegen, ahol én beteghordozó vagyok! Mert én úgy meghengergetem magát az ágyon, hogy kilenc orvos se rakja össze! Látja, mondta a fiatalember a sofőrnek, ez van. Holnap megcsinálom, kiáltotta le. Addig nem leszek beteg! Adja az isten, Bertalan, kiáltotta a nő, és egy ajtócsapódás hallatszott. Magának él a kis édesanyja, kérdezte a sofőr váratlanul, újabb cigarettára gyújtva. Szunyár Bertalan három másodpercig némán nézett rá, aztán ő is rágyújtott. Nem, nem él, mondta aztán. Nincs véletlenül egy kalapácsa? Azt hiszem, szét fogom verni az órát, mint egy deka székletet.

És régen meghalt a kis édesanyja, kérdezte a sofőr. Régen, válaszolta a fiatalember. Én már, csak mint gyerek emlékszem rá. Esténként, amikor lefeküdtem, ült az ágyam szélén, és fojtogatott. Mit csinált, kérdezte a sofőr, és a halántékához kapva, rémülten nézett Szunyár Bertalanra. Maga… maga… nem is tudom, hogy micsoda maga, kiáltotta felindultan, és kiugrott a lavórból. Maga egy piszkos szájú gazember, kiáltotta már az ajtón túl, magának semmi sem szent! Még a kis édesanyja sem! Maga egy züllött valaki! Könnyen lehet, mondta a fiatalember egykedvűen, nem vagyunk egyformák. Ótó, ótó, bumm-bumm-bumm, hangzott az orvosék szobájából, különben csend volt. Később a háziúr nyitott be halkan, Bertalan szólalt meg szinte suttogva, kérem, az óra… Most csinálom, mondta a fiatalember kedvetlenül. És nem tudom, mikor lesz kész, még mielőtt megkérdezné. Kérem, ne gondolja, hogy erőszakoskodni akarok, mondta a háziúr, csak kérdeztem… Kérem, mondta Szunyár Bertalan, az is baj, hogy itt nem lehet elmélyülten dolgozni. A doktor úr itt szemben egész nap vibrálja a gyereket, és lövöldözi az autókat. Nem tudom, mikor lesz kész. Annyit tudok segíteni esetleg, hogy addig óránként lekiáltom magának, hogy kakukk. Hehe, mondta a háziúr szomorúan, hehe. Akkor én megyek is… Óh, bíborszegélyű ég, tört fel az ének a sofőr szobájából önfeledt szárnyalással, arcod tükörében fürdetjük lelkeinket!... Rosszul van, kérdezte Bertalan, megkopogtatva az ajtót. Csak gúnyolódjék, hangzott a válasz, elsöpri magát is majd az úr akarata! Szerencsétlen ember, mondta később meggyőződéssel, és kinyitva az ajtót újra megjelent a nyílásban, én tulajdonképpen sajnálom magát. Se szülő, se család. Szunyár Bertalan kerekeket vett ki az órából, tűnődve nézte őket. Persze, ha hallgatna rám, folytatta a sofőr, és belépne hozzánk, lenne családja magának is, mert nálunk mindenki testvér. Lánytestvérek is vannak, kérdezte Bertalan érdeklődéssel. Persze, válaszolta a sofőr, Adélka is… Értem, mondta a fiatalember, és kuncogott. Nem tudom, mit ért, mondta a sofőr, mi szeretjük egymást testben és lélekben. Szunyár Bertalan beleszórta a maradék alkatrészeket egy dobozba, lezárta az óra fedelét és rágyújtott. Ez kész, mondta. Aztán lekiáltott: Fehér úr! Kész az óra! Egy porecsettel néhány helyen még áttörölte a burkolatot. Látja, mondta a sofőr, milyen ügyes keze van! És ezt a kezet is az istentől kapta! És ahelyett, hogy hálás volna… Az előszobában a háziúr jelent meg lihegve, fáradtan. Tudtam én, mondta boldogan, tudtam… Jár, mondta Szunyár Bertalan rezignáltan. De néha ugrik egy kicsit. Figyelje csak! Meglendítette az ingát, s az óra nehéz ketyegéssel járni kezdett: klakk, klakk, klakk, aztán néhány perc múlva apró zörrenéssel megállt, ha, kiáltotta a háziúr lélegzetvisszafojtva, aztán egy reccsenés hallatszott, majd újra az öreges klakk, klakk, klakk. Jár, mondta a háziúr kifényesedett szemmel. Mint a szívem! Megy, megy, aztán megáll egy kicsit, és megint megy! Időnként ugrik a mutató, mondta Szunyár Bertalan meg kell figyelni, aztán, ha van alatta egy papír, meg ceruza, könnyen ki lehet számítani bármikor, hogy hány óra van… A háziúr ezt már nem hallotta. Óvatos csoszogása mára lépcső felől visszhangzott. Látom én, mondta a sofőr, hogy magának a szeretet hiányzik. Mert könnyen lehet, hogy magából még nem halt ki az emberi érzés. Most is segített az öregen. A fiatalember nem szólt semmit, lassú mozdulatokkal cigarettát vett elő. Ismertem egy lányt, mondta aztán elgondolkodva. Tizenhat éves volt, vagy tizenhét. Ahogy magának tetszik. Szép volt. Nagy szemek, göndör haj, satöbbi. Arrafelé laktam akkoriban egy fáskamrában harmadmagammal. Szóval ez a kislány, akit én egyszerűen Tört Szívnek neveznék, ha így utólag visszagondolok rá, ebédet hordott, reggelit, meg vacsorát a nagymamájának, aki a város másik végében lakott egyedül egy macskával. De az is lehet, hogy kutyával. A nagymama egy tolószékben élte világát, de ennek dacára valami miatt nem volt hajlandó a gyerekeihez költözni. A kislány, akit amúgy is nagyon szeretett a nagyanyja, örömmel járta meg naponta háromszor is az utat, akkor még járt arra villamos, elment a végállomásig, aztán átment a síneken, meg egy kis erdőn, és már ott is volt. Történt azonban, hogy a vasúti átjáróra sorompót szereltek fel egy árnyas reggelen, valamint egy kis házikó épült, és amikor a kislány legközelebb a nagyanyjához ment, egy lezárt sorompóval és egy szál ivarérett fiatalemberrel találta magát szemben, aki napközben a sorompót kezelte szakadásig. Meglátni, és felhúzni a sorompót egy pillanat műve volt. Kérem, szólt közbe a sofőr, aggódom és ezért a kislányért. Most majd az lesz, hogy el fogja ütni a vonat, a múltkor is, amit mesélt, tizenheten haltak meg és egy csomó súlyos sebesült. Én ilyesmit nem hallgathatok, mert vezetés közben zavart lesz az agyam. Ne féljen, mondta Szunyár Bertalan, elárulom magának, hogy azon a vonalon nem is járt vonat. Akkor meg minek a sorompó, kérdezte a sofőr. Mi maga, kérdezte a fiatalember, népi ellenőr? Mert ha igen, akkor ezt majd az országgyűlés legközelebbi ülésszakán kérdezze meg. Akkor meg megöli egyik a másikat, nyugtalankodott továbbra is a sofőr, mint abban a disznótorban, ahol a gömböcben megszólalt a Szokol rádió, maga mesélte. Látja, mondta Szunyár Bertalan megrovó hangsúllyal, magának mindig csak az ilyeneken jár az esze. Hát el sem tudja képzelni, hogy egy gyönyörű lánnyal és egy deli legénnyel, akinek megvan mindene, valami más is történhet? Gondolkozzon, csak meg ne pattanjon magában valami. Könnyítésként elmondom, hogy tavasz volt, pacsirták fütyörésztek, galambok turbékoltak, minden virágzott, rügyezett. Nos? A sofőr leereszkedett a hokedlire. Jól van, mondta, úgyis itt hagyom magát, ha valami lesz. Szunyár Bertalan újra cigarettára gyújtott, és hosszan nézett maga elé. Bizony, folytatta, velük is az történt, ami mással. Először csak beszélgettek, aztán már csókolóztak is. Játszadoztak egymással. Nem az őrházban, mert ott tiltja a szabályzat. A fiú leeresztette a sorompót, aztán leültek a fák közé. Később a fiú bevallotta, hogy munkásszállón lakik, árva gyerek és állandóan éhes. Mert amit az üzemi konyhán adnak, azt nyugodtan a szemébe is gyűrhetné, olyan semmi. Így aztán a kislány egy kicsit többet pakolt mindig, és rendszeresen megetette szerelmét. És továbbra is csak tavasz volt, virágzás, rügyezés, pacsirták, galambok, miegymás. Jött a kislány akkor is, mint máskor, integetett messziről, a fiú kint állt a házikó előtt, sütött a nap, meg amit akar. Leeresztette a sorompót, aztán vette a plédet, és irány a fák közé. Nagyon éhes volt. Így történt, hogy ezen a napon az egész élelmet megette, tempósan, szótlanul. A lány tágra nyílt szemmel nézte. Aztán megtörtént az, aminek történnie kellett egy ilyen fergeteges étkezés után. Másnap szintén. És így tovább, naponta háromszor. Fiatalok voltak, bírták. És a nagymama? Azzal mi lett, kérdezte a sofőr izgatottan. A nagymama? Szunyár Bertalan megvakarta a hátát. A nagymama, ha jól emlékszem, az ötödik napon halt meg… Tudtam! Tudtam, kiáltotta a sofőr, és felállt, nem hallgatom magát tovább, ez azért már mégis borzasztó! Micsoda sátán lakozik magában? Bement, becsukta az ajtót is maga után. Szunyár Bertalan egy ideig szótlanul nézett a levegőbe. Imádkozok magáért, hallotta később az ajtón át, maga gonosz ember! Újra kinyílt az ajtó. Mert magával történt ez az egész, suttogta kétségbeesett szemekkel, maga mondta, hogy vasutas is volt! Én nem mondom senkinek, ne féljen, de ezentúl nem érintkezek magával! Szunyár Bertalan kuncogott. Ne kíméljen, mondta aztán. Nem érdemlem meg. Mert tudok egy történetet egy sofőrről is, aki miatt egy nő négy gyereket hagyott el. Nos? A sofőr sápadtan nézett rá. Vagy mi lesz, ha a kis édesanyja nem hal meg rákban, hanem fogja magát, vállat von és meggyógyul? Ha erre gondol, akkor is meg kell állni a busszal? A sofőr nem válaszolt, lassan becsukta az ajtót. Néhány perc múlva Adélka jött be frissen, a fürdéstől kipirulva, mosott ruhákat hozott egy tálban. Jó estét, mondta Szunyár Bertalan, és bement a szobájába. Később a sofőr vonult át az előszobán törölközővel, szappannal, samponnal, krémekkel felszerelve, Adélka pedig lement a konyhába, hogy felhozza a vacsorát. Hamarosan egy tálcával jelent meg, rajta sötétpirosra sült csirke illatozott, mellette kenyér, szalámi. Az előszobában egy pillanatig tétovázott. Sokáig fog fürödni, mondta, amikor benyitott Szunyár Bertalanhoz, és becsukta maga mögött az ajtót. Óh, bíborszegélyű ég, hallatszott zengőn, diadalmasan lentről, óh, gyönyörű hajnala a földnek! Odakinn lassan eleredt az eső.