Közeledik: pénteken IV. 1-jén,
de nem közlekedik III. 31-én.

Budapest, Nyugati pályaudvar, 11 óra

Apró szemetet sodor a huzat a férfi W. C. irányába, a nagyvárosi csend decibeljei morajlanak, időnként felsikolt a szignál: vigyázni, vigyázni; a vonat lassan, szinte méltóságteljesen közeledik. A bemondó még megismétli néhányszor a figyelmeztetést, páran a csellengők közül felugrálnak a még mozgó szerelvényre. Csikorgás, lármavisszhang.

Budapest, Nyugati pályaudvar, 12 óra

A vonat egyre jobban megtelik. A sürgés-forgás megsokszorozódva hömpölyög végig a szerelvény hosszán. A leendő utasok zöme már megérkezett, leteszik a jegyüket az általuk elfoglalt helyekre és leszállnak. „Minket rendesen elenged a főnök 11-12 óra fele, mert tudja, hogy utazunk haza. Ha meg nem, akkor egyet-kettőt enged csak el, hogy a helyet lefoglalja. Ha azt se engedi el, akkor otthagyja mindenki a munkát, és hétfőn az egész csapat kiveszi a munkakönyvét.” „Az ember gyorsan felugrik, kinéz valami jó helyet a bandának, szétrakom a jegyeket, és várok. Ez már úgy kialakult.” „Hát gyorsan lepattanunk, bekapunk valamit, vásárolunk.” „Bort szoktunk venni, uram, mi nehéz munkán vagyunk, építkezésen, kiszárad ám az ember, egy-két liter ezekből a dugaszoltakból úgy leszalad, mint a pinty …” „Hát, hogy sört nem lehet kapni, evvel is a vendéglátó járt jól, mert a drágább bort, meg a töményt veszi meg az ember, apám is azt mondta mindig, hogy fiam, a kocsmáros mindig jól jár, akkor is, ha jó a termés, akkor is, ha rossz …” „Úgy, úgy, ahogy az elvtárs mondja, olyan brigádok vannak, akik együtt utaznak, egyfelé laknak, egyközségben, és úgy aktuális, hogy együtt, ahogy össze van szokva az ember …” „Kijövünk előbb a vonathoz,hogy vegyünk ezt-azt, eszünk valamit, kinek hogy futja, van olyan cég is, amely a vasúttal foglaltatja le a helyet a munkásoknak, az ugye neki jó, de nekünk meg rossz merthogy a fogtomig kell dolgozni, és nincs idő itt az állomáson semmire.” „Én uram, megiszok itt állóhelyemben öt liter bort, nem hiszi? Kérdezze meg ezeket az embereket itt, hogy leokádtam a múltkor is egy Szegedre való embert, az sem hitte, nem hiszi?” „A legközelebbi vonat 13 órakor megy, de nem ajánlom, uram, nem fér fel, várja meg inkább a gyorsot … nézze, maga tudja, mit csinál. Ez egy munkásvonat, az utasok nyolcvan százaléka részeg, és olyan zsúfolt, hogy maga még olyat nem látott… Hogy a munkásvonatoknak kellene a legtisztábbnak és a legkényelmesebbnek lenni, azt én is aláírom, meg hogy szocializmus van, de ne kapjon a fejéhez majd, ha mást tapasztal, mint amit a kisdobos-eligazításon hallott, viszontlátásra, és ne röhögtessen, mert cserepes a szám …” „ Mégis, kiskapu, te szerinted mit kellene venni, Népszabadságot? Vagy meséskönyvet az útra? Kiskapu, közben mit gondolsz, hova szarok én, hogy el ne lopják? …”

Budapest, Nyugati Pályaudvar, 13 óra

Az indulás közeledtével a vonat valószínűtlenül megtelik, az ülések mellett zsúfoltan állnak, állnak a folyosókon, peronokon, a lépcsőkön, a vagonok közötti átjárókon. Sokan esznek: főtt kolbászt, fasírozottat, szalámit, húst, szalonnát; a kocsikat ellepi a zsír és szesz szaga. Úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit, nagy hangon beszélgetnek, néhányan már részegek, egyesek bambán zuhannak magukba, mások énekelnek. Egy fiú rikító pulóverben gitározik, alig hallani, csak az éneke nyüszít fel olykor: „rossz helyen állnak a fák…” Az indulás közeledtével gyorsuló ütemben újabb emberhullámok rohanják meg a vonatot, megélénkül a kiáltozás, két üres üveg repül ki az ablakon, két rendőr ráérősen előremegy a mozdony felé. Mintegy vezényszóra több vagonból is felüvölt ugyanaz az ének: „Mához egy hétre már nem leszek itt…”, a két rendőr a mozdony mellé ér, visszanéznek, majd felszállnak, sípszó, aztán lassan meglódul a szerelvény, a vonat elindul. Az épület bugyraiból alakok szakadnak ki, és a vonat után vetik magukat, felugrálnak a tömött lépcsőkre, kiáltozás, füttyszó, valaki tapsol, egy erősen ittas férfi kezében kolbásszal imbolyogva fut a vonat mellett, megbotlik, egy vasutas elkapja, egyben fogva tartja, amíg a szerelvény elhúz. „Mindig van néhány, aki lemarad, pedig idejönnek már délben, de berúgnak, aztán nem tudnak magukról. Ilyenkor aztán, amíg a pénzből tart, csak azért is. Igazolványaik, jegyük többnyire a vonaton marad, az haza is ér, a többiek hazaviszik. A baj akkor van, ha tél van, és a koma elkábul, leül valami félreeső helyen, és megfagy. Mert a szállóra visszamehetne, de nem megy. Iszik, amíg a pénzből tart…” „R. B. egy egész hétvégét töltött a W. C.-ben, időnként feljött, vett egy üveg valamit, és visszament, mert fenn elkapták volna, lent meg meleg volt, és megegyezett a nénivel…” „Lemaradtam kérem, lemaradtam, merthogy elment a vonat, és hát lemaradtam, ugye. Hát ez már így van, hogy itt maradtam én. Most aztán hát mondja az én feleségem, hogy hol vagyok, gondolja, hogy biztos ért engemet valami, meg hát a gyerekek is… Hogy a szállásra … tetszik mondani? Oda lehet, persze … és mért akar odamenni…? Hogy én? A szállásra? A szállásra menjek? De hiszen én most megyek az én családomhoz, én, ha evvel nem, akkor a másikkal, ugye…” Zuglóban, Kőbánya-alsón a vonat néhány új felszállót vesz fel, még mindig folyik a jövés-menés, helykeresés, mindenkinek erősen az arcába néznek, néhányan felmásznak a csomagtartóra, lábuk lelóg, lábuk lelóg, felkönyökölve nézik az alattuk folyó kártyapartit, vagy kezüket átfonva a csomagtartó vasán alusznak a füstben. A W. C.-ben három fiatalember kártyázik, a helyiség egyébként is megközelíthetetlen. Aztán egy csoport mindenkit besodor a kocsi közepe felé, néhányan az ülések közé esnek, meg az ülőkre, de senki sem háborog különösebben, egy fiatalember beszáll a W. C.-ben negyediknek, de már csak az ajtóban tud megállni, ott néhány határozott mozdulattal helyet csinál magának, leül kis kofferjére, megnyálazza ujjait. A bejárati ajtó melletti ülésen egy fiú ül, a mellette ülő pakombartos férfi ölébe hajtva a fejét, alszik. A férfi a vele szemben ülő nőnek magyaráz valamit, aki mellett két gyerek ül szorongva. A férfi arca gunyoros, a nőé szomorú. Valamennyi ablak nyitva van, igen nagy a meleg, moccanni is nehéz a zsúfoltságban. Egy csoport a vagon közepe táján nagy hangon beszélget, a szót egy alacsony, középkorú férfi viszi, akadozó nyelvvel, a többiek evés-ivás közben intenzíven figyelik, olykor közbekiáltanak. „…mi, János? Mint az öreg takarító, János, mi? Hát észrevettük egyszer, hogy a W. C.-ben, amit mellétettek a deszkára, az öreg nagy nyugodtan sepri be a helyire, mi, János? De kézzel ám, tenyérrel, akkor mondom neki, hogy ember, mit csinál, azt mondja, miért, tiszta ez, nem nyúlt ehhez senki…” „Amikor nem látták, az öreg be is vágott belőle egy-egy marékkal biztos…” „Nincs is abban semmi, komám, én csak azt nem szeretem, ha hajszál van benne.” „Te szájba lökött állat, hát nem láttad,hogy kimentem a tízessel, hát nem láttad?” A peronon a legtöbben leülnek a padlóra, kabátot,újságpapírt terítenek egyesek maguk alá, az ajtó nyitva mindkét irányban, jobb oldalon két középkorú férfi ül egymás mellett a lépcsőn, ordítva egymás fülébe énekelnek. „…nekem, komám, elhihetitek, hogy a sánta nő a legjobb. Állva. Ha a rövidebb lába alá teszel egy téglát, és amikor bent van, akkor kirúgod alóla, és ahogy keresi a lábával…” „Ha meg nem rövidebb, le lehet azt vágni!” Percekig tart a röhögés, mindenki elképzeli magának a dolgot, és a végén újra meg újra nevetésben törnek ki. Egy fiatal pár ül közöttük mosolytalanul és mozdulatlanul, látszólag nem látnak, nem hallanak; egy kövér nő énekelni kezd, és egy ötszázforintossal illegeti a kezét a levegőben, hóna alatt nagy félholdban üt ki az izzadtság, néhány ablak elé lehúzzák a függönyt, ezáltal a kocsi félhomályba borul, meghittebbé válik. „…ahogy ott vagyok, hát mondom neki, hogy hát anyám, kellene valamit csinálni, de csak mondja a magáét, terjeget a kezével, én meg se szó, se beszéd, tolom le a nadrágot, meg a gatyát, hát elájult…” „A szagodtól!” „Meglátta az angol verest!” „A kenőmájast…” „Nézzed már, ez meg fel akar ide szállni! Pont ide! Nem látja, hogy tele vagyunk? Ne hagyd…” A lépcsőkön ülők nem állnak fel, veszekedés, valakit lerántanak a lépcsőről, nyomban felugrik, és támadójára vetné magát, de sípszó hallatszik és megrándul a vonat, bent, az ülések alatt összecsörrennek az üvegek. „Engem mindig vár az asszony az állomáson, de mindig elkerüljük egymást. Vagy én nem ismerem meg őtet, vagy ő engem.” „Tán rossz a szeme?” „Nem rossz annak, hajjaj, még ugyan jó, csak hát bánatában ő is felhajint egy-két kupicával, aztán ő is úgy lesz, ahogyan más. Már annyiszor mondtam neki, ne igyál annyit…” „Hát, az biztos, hogy emberbe is csúnya, aki iszik, de asszonyba…” „Olyanokat csinál, hogy egy pár tyúkot is ad egy deci pálinkáért. Az esze nem a legjobb neki. Akkor meg a gyerekek is ott vannak, hát a kislányt, azt nem állhatja, csak üti-veri, mára tanácsnál is fel lettünk jelentve…” „Meg kell igazítani a derekát a nyújtófával, komám!” „Na, hisz, meg is kapja, abban hiba nincs. Csak hát hiába rakok én ilyenkor rendbe mindent, amikor eljövök otthonról, megint az övé minden.” Állomáshoz közeledve fékez a vonat, néhányan leszállnak, üres üvegekkel rohannak a vízcsaphoz, mások az állomás épületébe igyekeznek, és bámulatos gyorsasággal térnek vissza újabb boros és pálinkás üvegekkel megrakodva. A rendőrök két fiatalembert lökdösnek sietve maguk előtt, az egyik fiú arca véres, inge csapzott. Az újabb felszállók sokáig keresgélnek a szerelvény hosszában, de a leszállók ellenére a zsúfoltság nem enyhült. A két rendőr visszatér, és a lépcsőkön ülőket sorban felállítják, egy kislány tűnik fel a tömegben, piszkosfehér tüllruhában, kézen fogva egy vak öregembert vezet, aki szemüregeiben egy-egy pingponglabdával halk hangon mormol: „Engedjetek fel, engedjetek, már engedelmet…” , egy csoport katona bukkan fel hangoskodva, túlfűtött hangulatban, némi vita után felszállnak, nyomukban a kislány és az öreg vak. A katonák a peronon nyomban énekelni kezdenek, egy fél liter gyümölcspálinkát adva körbe. A lábuknál a padlón ülő idős férfi részeg gyönyörrel veri a ritmust a térdén: „Mához egy hétre már nem leszek itt…” „Itt valaki pálinkát iszik!”, kiált fel a vak és obszcén mozdulatot tesz, nevetés, az öreg megdermed, felvonja szemöldökét, a két pingponglabda egyszerre kiesik alátartott tenyerébe. Aztán iszik a kezébe nyomott üvegből. A hangosbemondó a vonat indulását jelzi, ismét kiabálás, rohangálás, majd sípszó, a vonat meglódul. A tüllruhás kislány áttolakszik a katonákon, maga után vonszolva az öreget, aki pingponglabdáit ügyes mozdulattal ismét a szemüregeibe teszi. „Ó, hogy a baj jöjjön magára! A szívbajt hozza az emberre…” A kövér asszony sikolt, az ajtó mellett ülő pakombartos férfi világoszöld ballont terít az ölében alvó fiú fejére, mire az mocorogni kezd, aztán a férfi keze is eltűnik a kabát alatt, miközben egykedvűen néz ki az ablakon. Az asszony oldalt fordulva, a gyereknek háttal, ugyancsak kifelé néz. Később visszafordul, és a férfi arcába köp, aki meglepetés nélkül, gúnyos mosollyal törli le. „Kétszeres vak vagyok, már engedelmet, egy kis helyet, ha szabadna, már engedelmet…” A szótlan fiatal pár összesúg, arcukon patakzik a verejték, majd a fiú feláll, levesz a csomagtartóból egy üveg bort, isznak, a fiatalasszony fintorog. A kövér asszony rájuk néz és énekelni kezd: „Énmellettem elaludni nem lehet…”, a fiú elmosolyodik, a fiatalasszony hűvös arccal elpirul. „Otthon majd kivágok egy pár kant, és megsüti az asszony.” „A tökit?” „Hát persze! A malactöke-pörkölt tudja, milyen jó?” A fiatalember nem ül le, visszateszi a bort, helyére betolakszik a tüllruhás kislány a vakkal. Állomás. Valaki ismét kizuhan a lépcsőről, és fekve marad hatalmas nevetéstől kísérve, majd ketten érte mennek, visszahúzzák, arca piszkos és véres, pálinkát locsolnak rá. Sípszó, indulás. A kövér nő kezéből eltűnt az ötszázforintos, piszkos verejtékcsík vezet a nyomára kibuggyanó két melle között, jókedvűen kacarászik, ölében, zsíros papírban fasírozott, amit a szemben ülő gitáros fiú komoly arccal, kenyér nélkül majszol. „Gyönyörű hangja van a kislányomnak, gyönyörű hangja! Maguk azt el sem gondolják, már engedelmet…” A vak élénk gesztikulálással magyaráz vélt hallgatóinak, kezeivel minduntalan beleütközve szomszédjaiba, a kislány mozdulatlan arccal néz a lehúzott függönyre. A kártyázók vitatkoznak valamin, a levegő nehéz, fojtó, a betűző nap miatt most már valamennyi ablakon lehúzták a függönyt. Kint valaki jajgat, és felerősödik körülötte a lárma, aztán elnyomja az egészet a katonák éneke. Egy fiatalember hirtelen mozdulattal lemászik a csomagtartóból, és nagy erőfeszítéssel eltűnik a tömegben. Néhány perc múlva egy másik mászik fel a rácsra, feje alá gyűr egy táskát. Ismét állomás, de nem látni ki a kocsiból. „Ne engedd fel, vagyunk itt elegen!” „Rúgd szájba, ha nagyon akarja!” Sípszó, a vonat megrándul. „A másik ember meg kijárt dolgát végezni hátra az udvarra, a gazba, és meglestük, éppen egy árokban dolgoztunk, hát jön a pofa, nekikészül, Gyula meg odamegyen egy lapáttal, hogy az öreg észre ne vegye, és alátartotta, a pofa aztán teleeresztette, ez meg eljött vele, de már röhögtünk! A pofa aztán felállt, maga alá nézett, ahogy szokott az ember, hát nem talált semmit! Úgy képzeljétek el, hogy az levetkezett teljesen, kirázta a gatyáját, mindenit, a bakancsot, mink meg majd megdöglöttünk, de nem szóltunk…” Nevetés, nevetés, kiabálás, a fiatal pár ismét iszik. „Az semmi, uram, már engedelmet, és ha más is akarja hallani, akkor egy fasírtot kérek, mert itt valaki fasírtot eszik, már engedelmet…” „Anyuuu”, tör fel a farkasüvöltésszerű hang az egyik katona ajkáról, a többiek nevetik, utánozni próbálják. „Fogom, tapogatom óvatosan, az isten, micsoda ez a szőrös, hát a tehén…” Nevetés, anyuuu, aztán előkerül az üveg, a lent fekvő öregember arcát elborítja a cigarettahamu. „…nekem hiába is beszéltek! Az a baj, hogy nem tudunk mi élni! Élni! Meg hát, ha tudnánk is, hát hogyan?” Hát hogyan, kérdem én!” „Ne ordíts, te hülye, így sose fogod megtudni!” „Mit érdekel engem! Nekem négy lovam volt! Négy! Most meg mi vagyok? A föld alatt Pesten! Vakondok!” „Jól van már, ülj le, játszol, vagy nem?” „Mint a vakondok…” Félig feláll, kiabál, a mellette ülő nevetve húzza vissza újra és újra, majd megunva átöleli hátulról, és lerántja az ülésre a kiabálót, aki széttárt kézzel zuhan hátra, feje a támlának ütődik, körülnéz, mint aki most ébred, bort töltenek a szájába. „Kaszáltam, már engedelmet, és lecsaptam egy dongófészek tetejét, tetszenek tudni, futás. A dongó meg bele a bakancsomba, gyorsan leülök, oldoznám, nem megy, elő a kést, így alulról, nyessz, akkor ment ki a jobb szemem, már engedelmet, egy év múlva a másik bakancs, a bal, meg a bal szemem, nyessz…” „Rossz helyen állnak a fák…” énekli a fiú érdes kamaszhangján, a kövér nő, a mellette ülő férfival csókolózik csorgó nyállal, mosolyogva, egy férfi imbolyogva feláll, és kivizel az ablakon, visszarántják, pantallója szárán végigfut a nedvesség. Állomás. Lesegítenek valakit. „Van vagy negyven disznóm, az asszony intéz mindent, én ilyenkor kihányom a ganét alóla, begórom a szalmát, éppen elég…” „Az asszony meg fogad maga mellé valami legényt, míg te Pesten vagy!” „Na hiszen, azt tudjam én meg!” „Nem tudod ám meg! Mert aki itthon van, az mind ellened van, te meg csak hordod haza a pénzt!” „ Én elintéztem a dolgot, komám! Terhes az asszony. Ez a legbiztosabb, hogy terhes. Amíg én Pesten leszek, ő terhes lesz!” „Van valami öv, azt mondják, az asszony derekára teszik, és kulcsra jár!” „Máma már mindenhez lehet kulcsot kapni komám, míg te vacakolsz a kulccsal, egy iparos már rég megpiszkálta az asszonyt!” Állomás. „Anyuuu! Anyuuu!” A katonák valakinek szánják ezt az anyuuuzást, aki nem látszik, csak a peronról, aztán egymásra esnek, az öregre, üvegcsörömpölés, a kártyázók váratlanul felordítanak, velük együtt a kibicek napraforgót rágó gyűrűje. „Ezt nem hittem volna!” Egy kopasz férfi fogatlan mosollyal fordul mindenkihez csodálkozásában, a csomagtartóban felül a fiatalember, megigazítja a nadrágját, és alszik tovább. „Gyönyörű hangja van a kislányomnak, nem hiszik el, már engedelmet, ugye kislányom, gyönyörű hangod van, nem énekelnél valamit a kartársaknak, kislányom? Képzeljék, olyan a hangja…” Az ajtó mellett ülő pakombartos férfi lejjebb csúszik ültében, arca merev, az ölében fekvő fiú lassan mocorogva befelé fordul, a szomorú arcú nő feláll, és nagy erőfeszítéssel kifelé igyekszik, a két gyerek rémült arccal figyeli a szomszédos üléspárt, ahol dinnyét esznek hersegve, szanaszét köpködve a magját. „Én a disznót úgy szúrom meg, hogy ne visítson sokáig, mert van, aki direkt visíttatja, hogy hadd hallják a szomszédok, hogy ő disznót öl…” „Én a gégéjét szoktam elvágni rövid késsel…” „Persze, ha a seggibe szúrsz, az is fáj neki…” Egy izgatott csoport vág át nagy zajjal a tömegen. „Gyórgyán Jani!”, valakit keresnek, egyikük kezén frissvágott seb vérzik, ő a legbüszkébb, és e pillanatban az ablak előtt vécépapírcsík szalad végig a vonaton, valaki fogja elől a végét a furcsa lobogónak, majd papírtörölközők erdeje repül a szélben. „Sámsoni srácok vagyunk, melózni nem akarunk…” hangzik valahonnan, a W. C.-ből kizuhan egy fiatalember, szájából vér serken, fekve maradna, de az alatta ülő ledobja magáról, egy darabig így dobálják, míg a mosdófülke előtt köt ki. „Hát mit akarok én, mit akarok, a jóistent akarok én…”, dadogja, aztán hányni kezd, mire gyorsan felugrik a mellette ülő alak, beszakítja a mosdó ajtaját, mely mögött egy lány áll feltűrt szoknyában, karját és felemelt bal lábát egy fiú köré fonva. Állomás. A vonatról az ellenkező oldalon leugrik egy ember, nyomában a rendőrökkel. A menekülő a közeli kukoricásba veszi be magát, a rendőrök visszafordulnak. Kisvártatva zakó, táska, egy pár gumicsizma repül le a vonatról a kukoricás irányába, füttyszó, indulás. A nő az ajtó melletti ülésről visszatér, ruhája, haja zilált, szemmel láthatólag részeg, dühödt mozdulatokkal csinál helyet magának, majd a helyére érve lerántja a ballont, a pakombartos férfi öléből, a fiú riadtan felül, leesik az ülésről, arca, szeme vörös, a pakombartos férfi a ballont magához szorítva, ököllel a nő fejére csap, mire az az ülésre zuhan, a gyerekek ordítanak, a fiú lassan a helyére ül, arca fénylik, a férfi még néhányszor a nő fejére sújt, majd a szeméttartóból üveget vesz elő, iszik, a gyerekek ordítása monoton sírásba megy át, ami lassan beleolvad az általános zajba. Ismét egy csoport igyekszik átvágni a kocsin, a peronon elakadnak a földön ülőkben, ütések zaja, csörömpölés, egy nő felsikolt, a verekedés felhullámzik, többen egymásra zuhannak, egy borosüveg robban szét a kocsi falán. „Emberek! Emberek!”, kiált a kövér nő felemelt kézzel, míg arcon találja egy aktatáska, valaki a padlón jajgat, az ablakon kihajolva többen segítségért kiabálnak, egy férfi hangosan sír. „…igen? Nesze, az anyád istenit… kell még?...” „Vigyázz, eredj onnan…engedd el…gyere csak…” „Tedd el a kést!” Kiabálás, nyögések, felemelt és lezuhanó öklök, egy ablak kitörik, sikoltozás,aztán gumibotok pufogása, a két rendőr bevonulva szanaszét csapkod, míg szétverik a tömeget, a vonat erősen fékez, valaki meghúzta a vészféket, ismét egymásra zuhan a tömeg, majd néhány férfi mindenkin átgázolva az ellenkező oldalon leugrik a vonatról. „Rendőr elvtárs! Leütöttek!” A vak vérző homlokkal, behorpadt pingponglabdákkal a szemüregeiben kiabál: „leütöttek…” „Fogja be a száját, maga is részeg!” „Írja fel rendőr elvtárs, dolgozó ember vagyok…” „Akkor őrülnék én meg, ha minden pofont felírnék, amit ezen a vonaton adnak…” A kiabálás elcsitul, és a pillanatnyi csendben halkan felgyullad a tüllruhás kislány éneke: „Jaj, szél fúj a hegy oldaláról, messze fújt el jóanyámtól…” Valakit lepisszegnek, csend van: „olyan messze, fújt az attól, mint a föld a jaj, a csillagoktól…” A vonat lassít, a kislány az ablakra meredve,felerősödött hangon énekli: „Iai purdel balval plainatar, dur plurdas ma mure datara hei…” A vonat lassan befut, még meg sem áll, amikor az első osztályú kocsit rendőrök rohanják meg, arrébb a készültségi kocsi áll. Egy hangosan átkozódó, vadul védekező csoportot terelnek gumibottal az autó felé, a csoport egy része nő, aztán belavíroz egy mentő is a peronra, és valakit hordágyon visznek el, takaró alá rejtve. A kövér asszony ismét énekel, ötszázforintosát kacér csípőmozgások kíséretében darabokra tépi, néhányan megbabonázva nézik, aztán az egyik katona felüvölt: „Anyuuu, anyuuu!”, a lárma újjáéled, nevetés, kiáltozás, ének: „Méhpempő, kicsi suna nagyra nő…”, a fiatal pár az ablak előtt feltolja a függönyt, odakinn hűvös eső szemerkél.

„Nincsen nekünk semmi életünk, semmi életünk az égvilágon, higgye el, Pesten elvégezzük a piszkos munkát, aztán mehetünk haza, az ünnepre már nem kellünk…”

„Én nem tudom, hogy meddig élek, nem gondolkoztam még rajta, de sokszor már majd megszakadok, reszket a lábam, meg fáj a kezem, a karom, és ha leiszom magam a seggig, akkor nem fáj semmi…”